Új idők, új történeti konstellációk új feladatok elé állítják a lelkek formálóit, a nevelőket is. A katolikus magyar jövő népe ott ül még a középiskola padjaiban. Nem lesz talán érdektelen az alapelveket tisztázni: vannak-e új feladatok leendő értelmiségünk nevelésében, s ennek megfelelően kell-e új utakat keresnünk e téren? Itt a nevelésen elsősorban a valláserkölcsi nevelést értjük, mert ez alapvető jelentőségű, és így közérdekű probléma. Természetesen itt nem a hitoktatás kérdésére gondolunk. Hiszen amikor a szülők egyházi iskolákba adják gyermekeiket, akkor vallásos nevelésben akarják őket részesíteni. Ez pedig nemcsak a hittanár, a hittanóra feladata, mert az egész nevelést a vallásos szellemnek kell áthatnia. A kérdés tehát itt az, hogy egész nevelői rendszerünk a tanítási óráktól egészen az ifjúsági egyesületi életig milyen új feladatokat ró reánk valláserkölcsi szempontból?
A magyar katolicizmus felelős tényezői s a lelkipásztori, nevelői munka gyakorlati munkásai egyaránt felismerték, hogy az új stílus – Mihalovics Zsigmond szavait idézzük – „tömegapostolság a tömegek aposztáziájának korszakában”. Ennek útját abban jelöli meg, hogy a ma sajátos papi munkája – s mi hozzátesszük: katolikus nevelői munkája – az apostoli lélek felébresztése és kinevelése a világiakban.
Mégis sokan vannak, akik részint nem akarják ezt az igazságot elismerni, részint nem akarják pedagógiájukban ennek gyakorlati következményeit levonni. Szakemberek és jóindulatú érdeklődők körében nem egyszer voltunk súlyos vitáknak tanúi. A múlt kemény ostorozói és elszánt védelmezői, óvatos konzervatívok és merész újítók vitáznak. Sokszor kegyeletlenül és értetlenül „tabula rasa”-t követelnek, mások meg szintén értetlenül és csökönyösen ragaszkodnak a régihez. S hogy itt nemcsak a céhbeliek ügyéről van szó, beszédesen mutatja Mihelics Vid cikke az Új Emberben, amely egy amerikai hölgy, Miss Scanlan vallomását idézve mutat rá a katolikus pedagógia néhány fogyatékosságára.
Csaknem három év telt el az átalakulás óta, s így most már van némi távlatunk, de le is fizettük már az első tapogatódzások és próbálkozások tandíját ahhoz, hogy ezekről a kérdésekről beszélgessünk: kell-e pedagógiánkban újítani, miért és hogyan? Lehet-e egyoldalúan elmarasztalni a múltat vagy mereven ragaszkodni a régihez? Illetve, ha nem, és ez eleve világos, mi az, amit át kell menteni, és mi az, amiben újítani kell? Ebben a vonatkozásban szeretnők néhány gondolattal szolgálni az eszmék tisztázását.
Vitákról beszéltünk, és hadd idézzünk itt illusztrálásul egy ilyen vitát, amely két, a harmincas évek végét járó egykori osztálytárs: egy orvos és egy szerzetes-paptanár között folyt le a vonaton. E képzelt – ha nem is szó szerint, de részleteiben többszörösen valójában is megélt – vita utóbbi szerepét magunkra vállaljuk, így közvetlenebb.
Tehát épp egy ifjúsági A. C. értekezletről utazom haza a fővárosból állomáshelyemre, s a vonaton összetalálkozom volt osztálytársammal, aki egy darabig útitársamul szegődik. Csakhamar ifjúsági ügyekre terelődik a szó, a régi és új nevelés kérdésére, s ekkor így szól hozzám barátom:
– Kedves Atya, hadd nevezzelek most én is így, mert oly kellemesen lepett meg, amikor az imént így szólított meg egyik volt hallgatód. Ez az új hang felbátorít, hogy elpanaszoljam azt, amiről a múltkor beszélgettünk az osztálytalálkozón. Te nem voltál ott. Abból a régi vitából indultunk ki, amelyben évekkel ezelőtt Te is részt vettél, amikor Szekfű Gyula cikkéről volt szó: „Valahol utat vesztettünk”… Ebben akkor egyetértettünk. Most azonban épp arról volt szó, hogy ebben a mi szerzetestanáraink, a te rendtársaid is felelősek voltak, ők is hibáztak. Nem sértelek ezzel?
– Barátom, úgy tekints rám, mint aki lélek szerint az ő gyermekük vagyok, test az ő testükből, vér az ő vérükből. Most már testvérük, rendtársuk, tehát egy vagyok velük, osztozom minden dicsőségükben és hibájukban – és minden felelősségükben is. Beszélj bátran – de azután audiatur et altera pars!
– Természetesen. Első panaszom: lelkiekben nem kaptunk eleget. Nem lettünk Krisztus elszánt katonáivá akkor, amikor hamis próféták ugyancsak fanatizálták a tömegeket. Ha én nem maradok személyi kapcsolatban paptanárommal, aki legalább is gyakori áldozóvá, katolikus újság olvasójává tett, eskető papom és megkeresztelője gyermekeimnek, akkor – mint társaim zöme – én is messze szakadtam volna. Anyakönyvi katolikus volnék, és elkallódtam volna felszínes társadalmi vagy politikai mozgalmakban, vagy a nyárspolgári életben. S idegenül állnék most az előbb említetted fogalmakkal szemben: Actio Catholica … világi apostolok… Bizony, kedves Atya, lásd be, társaink többsége idegen ezekkel szemben, pedig nyolc évig oktatták a legkitűnőbb paptanárok, s naponta ott hallgattak misét gyönyörű kápolnánkban. Miért nem adtak, miért nem adtatok a tömegeknek olyan nevelést, amely jobban hozzáláncolta volna őket az Egyházhoz?
– Értem panaszodat, s nem Te vagy az első, aki ezt elmondottad. Nem is térek ki a válasz elől, de szeretném a többit is hallani, hátha közös tövön fakadnak.
– Rendben van. Valóban rokon is ezzel a másik panaszom. Fogalmazzuk meg így: sok profán tudományt kaptunk és aránylag kevés teológiát, szinte semmit a hittanórán kívül. Aránylag, mondom, ahhoz képest, hogy nyolc paptanár és csak egy civil tornatanár volt a nevelőnk, önképzőkörben is, tanítás során is sok kitűnő tudós foglalkozott velünk, köztük nem egy kiváló író, tankönyvek és tudományos könyvek szerzői. És mégsem érzem magam előnyben kollégámmal szemben, aki a közeli civilgimnázium növendéke volt.
– Ezt is megértettem. Halljuk a következő panaszt!
– Ebből folyik az is. Nem kaptunk elég katolikus világnézeti képzést. Nem formáltak ki bennünk tudatos katolikus világnézetet. Kissé mechanikusan, formalisztikusan megtanultuk a katolikus tételeket, meghatározásokat, megemlítve az ellenkezően tanítók nevét. De nem kaptuk meg az ellenvélemények, tévtanítások részletes feltárását s ennek alapján azok cáfolatát. Ez vagy féltésből, vagy túlzott biztonságérzetből fakadhatott. Voltak egy-egy gesztussal elintézett tévtanok és tévtanítók, álapostolok (pl. történelmi materializmus, racionalizmus, Marx, Ady stb.). De néhány egyszerű szóval, „józan parasztésszel” egyikünk sem tudta ezeket megcáfolni, elmarasztalni. Csak beszajkóztuk kitűnő katolikus tankönyveink szabatos meghatározásait, s többen közülünk, tanárainkhoz hasonlóan, jól érezték magukat a Péter-szikla biztos alapján, a biztos bástya falai mögül nézve le ellenségeinkre. De nem mindenki, s talán nem is a többség. Pedig az ellenfél lebecsülése nem jó taktika. Nem is szólva arról, hogy nem is okvetlenül mindig az Evangélium ellenfeleivel állottunk szemben, hanem inkább az uralkodó rendszereivel – vegyük csak a szociális kérdés ügyét. Itt tehát vétkes egyoldalúságra is vezetett ez a pedagógia: a jogos kritikától való elzárkózásra. S hol volt akkor a népi tehetségek felkarolása, a róluk való szociális gondoskodás? Azóta már a falusi tehetségmentés ügyének buzgó felkarolásával beismertétek az akkori helyzet fonákságát. Mert bizony például a mi pesti iskolánk nagyon úri iskola volt…
– Ez természetesen alakult így, földrajzi helyzetéből, és ez nem a pedagógia következményei.
– Megengedem, csak éppen kínálkozott a szembeállítás, de most már a pedagógiára visszatérve folytatom: tanítási módszeretek egyoldalúsága jórészt annak a következménye, hogy túltengett a verbalizmus, a szó szerint való szajkózás. Pedig nemcsak leckét elfújó, hanem józanul és katolikusan gondolkodó embereket kell nevelnetek. Bölcseletet tanultunk, de mit tudtunk például a skolasztikáról s a neoskolasztikus mozgalomról? Külföldi művelt katolikus körökben a Summát olvassák és vitatkoznak róla. Mi pedig alig tudtunk többet, mint az angyali doktor nevét és művének címét. Te többet tudtál, mert néhánymagaddal feljártál tanárainkhoz. De ilyen hány volt? Csak a gyakori gyónók, vagy az önképzőkörben, cserkészetben működők. A fiúk zöme csak az iskolában és templomban látta őket…
– Ne folytasd ezt tovább – világosan látom, miről van szó.
– Épp eljutottam ahhoz, hogy megfogalmazzam újabb kifogásomat: közelebbről csak kevesekkel foglalkoztak a mi tanáraink. Elismerem, hogy az a néhány jóval többet kapott az átlagnál. Gondolom, Te is így kaptál indítást, hivatást a papságra, és többi papi osztálytársunk is. Mások, mint én is…
– De most már közbevágok! Hogy itt tartasz, és mindezt így elmondhatod, azt jórészt nem volt lelkiatyádnak és cserkészparancsnokodnak köszönheted?
– Igen, de mondottam már, hogy én is a kevesek közé tartoztam, akik legalább a középiskola után maradtam meg személyi kapcsolatban volt tanárommal. De örülök, hogy a cserkészetre terelted a szót. Volt kitűnő cserkészcsapatunk – egyike a legelsőknek, sorrendben is, minőségben is – és ifjúságom legszebb élményeit a cserkésztáboroknak köszönhetem. A pompás tábortüzek, a hangulatos reggeli és esti imák, a lelkiismeretvizsgálás az eloltott zseblámpa mellett… Ott szoktam meg a napi imát és lelkiismeretvizsgálást. De ez, gondolom, csak mellékes eredmény volt, nem ez volt a cserkészet célja. Kellett volna valami vallásos egyesület, Mária-Kongregáció vagy A. C….
– Vigyázzunk, az Actio Catholicát akkor még nem gondolta ki a pápa. Viszont voltak osztálytársaink, akik máshová jártak középiskolai kongregációba …
– Igen, máshová! Én azért sem jártam máshová! Engem hozzátok adtak a szüleim. Én mindent tőletek akartam. Lehet, hogy kényelemből: egy helyen! De nem volt jogom ehhez? És miért csináltok most ti magatok is kongregációt, zárt lelkigyakorlatot, A. C. tanfolyamot? Ezzel elismeritek, hogy szükségesnek tartjátok. Pedig Te sem így kezdted el tízegynéhány éve…
– Ez már nekem szól személyesen? Tanáraink ostorozásából úgy látszik kifogytál. Halljuk tehát az utolsó vádat paptanár-barátod, az újabb szerzetes tanári generáció képviselője ellen.
– Igen, az újabb ellen is. Hát Te mivel foglalkoztál első paptanári éveidben? Hosszú évek munkáját ölted bele abba a hatalmas katolikus főiskolai és társadalmi egyesületbe, amelynek én is köszönöm egyetemi éveim romantikáját, s amely alkalmat adott hitvesem kiválasztására. De mégiscsak neobarokk volt, kissé túlfeudális, felszínen mozgó: megelégedett a katolikus fiatalság katolikus szellemű szórakoztatásával, összetartásával, társadalmi élettel, de világnézeti alapozást, spirituális képzést, elhatározóan döntő, mély katolikus élményt nem nyújtott, lelkes világi apostolokat nem nevelt…
– Nem nevelt, mert nem is ez volt a hivatása, viszont…
– Bocsánat, Atya, megegyeztünk, hogy a végén egy csokorban kapom meg a választ, most kötöm a csomót: ez a jólélekkel, lelkesen végzett, de mégis csak felszínen mozgó és a befektetett sok energiához, időhöz képest aránytalanul kis eredménnyel járó társadalmi munka a főiskolások körében és a kitűnő cserkészmozgalomban való tevékenykedés, amelyet épp szerzetespapok és regnumi atyák mélyítettek el – ez volt a non-plus-ultrája a Ti tanításonkívüli nevelői munkátoknak. S ez nem tudta kiegészíteni, megfejelni, az előbb kifejtettem sovány világnézetet adó oktatást, amely kevésnek bizonyult ahhoz, hogy utat ne tévesszünk mi is! Igenis, a fiatalabb generációnak is meg kell tartania a lelkiismeretvizsgálatot, hogy többé utat ne veszítsünk, hanem rátaláljunk az igazi magyar jövő útjára: spirituális és nem külsőséges kereszténység, több igazsággal és szeretettel, humánum, népi gyökerekből és ősi kultúrából megújhodó magyarság, európai, sőt világtávlatokban való nézés és gondolkodás… De akkor ne csak betanítsátok a Széchenyi felismerte nemzeti bűnöket, hanem egy lelkibb és öntudatosabb, elgondolkoztatóbb képzéssel küzdjetek a szeretetlen széthúzás és az oktalan érzelmi politika ellen. A gyűlölet és ostobaság bűnével szemben építsétek ki a szeretet és bölcsesség várát fiaink lelkében! Akkor nem fognak utat téveszteni – ezt várom tőletek fiam nevében is, akit a jövő tanévben mégiscsak Hozzátok fogok beíratni!
– Kedves Barátom, köszönöm a leplezetlen őszinteséget! Megéreztem, hogy itt nem kegyeletlen és szeretetlen támadásról van szó. Manapság ilyenekből is bőven kijut. Kihallottam szavaid mögül a segíteni akaró testvérszeretetét, a fiatal apa aggódását. Engedd meg, hogy kissé mint történész is feleljek, mert bírálatodban épp a történelmi szemlélet hiányát észleltem. Fontos tehát rögzíteni: Mi azt a generációt képviseljük, amely épp az első világháború utolsó évében került a középiskola padjaiba. Vagyis a két világháború hatalmas caesúrája következtében mondhatjuk, hogy más világban nőttek fel apáink és tanáraink; a dualizmus korában, másban mi; a trianoni világban, és új, lényegesen újabb világban kezdi majd a középiskolát fiad. Úgy látom, hogy – mint annyian mások – erre az alapvető történelmi tényre nem gondoltál Te sem. S mivel más korok más és más követelményeket támasztanak a nevelővel szemben, e történelmi disztinkció nyomán jobban meg fogod érteni volt tanárainkat is, és comprendre c’est pardonner…
– Tehát tanáraink nemzedéke, a nagy Prohászka hűséges tanítványai, egy laikus szemléletű, materialista korban nőttek fel, amely nem ismert még gyakori szentáldozást, lelkigyakorlatot, liturgikus mozgalmat és így tovább. Még a jozefinizmus zsibbasztó béklyóit érezték neveltetésükben. Nem igen látják a templomban a férfiintelligenciát, tanítványaik apáit. Tudományos képzésük a pozitivizmus világába s a Beöthy-féle irodalomszemlélet korába esik. Soraikban is ott van még a jozefinizmus és liberalizmus néhány késői képviselője.
– Mostoha időben végeztek nehéz munkát: a nagy apostol nyomában az ugartörés kemény munkáját. Mai szemmel néztél a tegnapra, amikor hibáztattad őket, hogy lelkiekben nem adtak többet. Adott helyzetben ránevelni az ifjúságot, hogy ne csak vasárnap, hanem hétköznapon is tudjon szentmisére járni, ne csak parancsolt alkalommal, egyszer egy évben szentáldozáshoz járulni, hanem évente többször is – olyan pesti fiúk is, akiknek atyja érettségi óta nem gyónt –, hihetetlen nagy vívmány volt. Képviselni a liberális nemzedék fiai előtt a hamisítatlan papi eszményt: hallatlanul mélységes élményt nyújtott nekünk. Persze abban a világban nem sokaknak, mert ehhez a fogékonyság sem volt meg sokakban.
Sok profán tudományt adtak? Igen, de a sorok mögött ott izzott az igazság, hogy a hit nem ellenkezik a tudománnyal, s ennek a felismerésnek kellett kibontakozni bennünk. Pedig apáink korában nem ez volt a közvélemény, hanem az ellenkezője! (Arról persze nem tehetünk, hogy most néhány elkésett unoka kezdi feleleveníteni e tévtant!) Az, hogy bennünk a hit és tudás harmonikusan fejlődött ki, pozitív eredmény volt.
Nem adtak elég hitet és nem láncoltak eléggé az Egyházhoz? Ne haragudjál, de e vád részben tévedésen alapul, részben nem is igazságos. Mert a hithez nem lehet úgy hozzájutni, mint valami ruhához, amit magunkra öltünk: ez a kegyelem titokzatos műve. A Lélek pedig ott fú, ahol akar… S aki hívő is lett Isten kegyelméből, s ezt tudományosan is megalapozta a középiskolában, nem okvetlenül kerüli el, hogy férfikorában meg ne vívja a maga harcát hitének megtartásáért. De nem is okvetlenül láncolódik az Egyházhoz, aki hívő, hiszen tudjuk, milyen sokszor szakítja el a hívőket az emberi gyarlóság, a szenvedély a kemény parancsot képviselő Egyháztól, ha csak átmenetileg is… A harcot önmagában jobbik énjéért mindenkinek magának kell megvívnia, és ne az iskolára, hanem magára vessen, ha ezt elmulasztotta, vagy abbahagyta.
Abban igazad van, hogy nem foglalkoztunk eleget az ellenkező véleményekkel, az ellenféllel. Helyesen céloztál reá: ez a biztonságérzetből fakadt. De ez nem tanáraink hibája, hanem a trianoni kor szelleméé. A Biztonság, a Hatalom kora volt ez a kereszténység számára, amely nemcsak államilag elfogadott és védett, hanem meg is vallott, vagy többnyire csak külsőleg hangoztatott világnézet volt. Időszaki és napisajtóval rendelkezett, és nem volt mitől félnie. A politikában egyszerű hatalmi szóval letiltották az ellenpólus politikai működését, sajtóját, vagyis föld alá kényszerítették. A felszínen minden csendes volt… S ki őrködött azon, hogy ezt ne kavarja fel senki és semmi? Nem az államhatalom?
Amit a szociális nevelés kapcsán mondtál, igaz, de nem igazságos, amikor ezért minket, az egyházi iskolát teszel felelőssé! Valóban egyoldalú, téves szociális szemléletről volt szó, de ez nem az Egyházé volt, nem tőle eredt. Az egész társadalom elfogadott egy polgári életszemléletet és társadalmi berendezkedést. Ez összenőtt az államhatalommal, amely féltően vette azt védőszárnyai alá. Nyűgös pártfogásával megbénította az Egyházat is. Például a püspöki kinevezések egyoldalúan politikai szempontú kezelésével megnehezítette, hogy a frissebb, spirituálisabb, tehát szociálisabb szellem terjedjen, a Rerum Novarum szelleme. Politikailag megbízható, liberális szemléletű egyházfejedelmek jutottak többnyire a múlt század végén a püspöki székekbe, s amikor más jutott oda, nem volt persona grata. Gondolj csak Prohászkára! Mennyi nehézséggel kellett megküzdenie, még a falakon belül is. Az ő szelleme és Giessweiné sem találhatott utat mindenüvé egyházi részen sem. A hivatalos egyházi álláspontra XIII. Leó után azt mondani, hogy antiszociális volt: történeti falsum! Viszont a mi körülményeink között kiaalkult magyar egyházi felfogást elmarasztaló ítélet visszahull a mindent felfaló és irányító bálványra: az Államra. A hibáztatás csak az államhatalom és berendezés túlságosan lojális szolgálatára vonatkozhat, akár pedagógiai síkon, akár egyebütt.
Ami a tudományos nevelést illeti: itt sem gondoltak arra, hogy érdemes volna az anyagelvűség világnézetét behatóbban cáfolni. Egyszerűen nem tartották veszélyesnek, számbajöhetőnek. Másrészt oly sok csábítóan érdekes újságot kaptunk a tudomány világában, új irodalmi és történelmi szemléletet! Hiszen ha rendszerezésében nem is, de részleteiben már élvezhettük a szellemtörténeti módszer átértékelésének remek gyümölcseit – és ez nagy haladást jelentett világnézeti vonatkozásban is. Mi már mosolyogtunk a „sötét” középkoron, a „nemzetietlen” barokkon, s a szerencsésebbek, akiknek fiatal tanáruk volt, már nem intézték el egyoldalúan Adyt! Igenis, állítom, világnézetünk igazabb, keresztényibb, katolikusabb apáinkénál!
Azt készségesen elismerem, hogy sok volt a verbalizmus. No de elvégre a pedagógia is fejlődő tudomány. Ma már a tankönyvek is mások. Kétségtelen, hogy a munkáltató oktatás öntudatosabb tudást követel. De az már nem hibáztatható, hogy a mi időnkben a középiskola kevés teológiát adott, s így pl. alig hallottunk valamit a skolasztikáról. De kaptunk egy skolasztikusan képzett, ragyogó elméből sarjadt, hallatlanul tömör és értékes hittankönyv-sorozatot (Schütz Antalét) s ennek logikus, rendszeres felépítéséből imponálóan bontakozott ki előttünk dogmarendszerünk gyönyörű épülete, erkölcstanunk és aszketikánk felsőbbséges tisztasága, fogyhatatlan önújító erejével megújhódó Egyházunk történelmének tanítása és legvégül az apologetikában diadalmas világnézetünk.
Amit pedig a cserkészetről mondottál, szinte magától kínálja a választ. Bevallottad, hogy mint cserkész tanultál meg naponta imádkozni, s tudom, hogy ott tanultuk meg, mi az igazlelkűség és a tiszta élet. Azt hiszed, ez mellékes cél volt? Hát nem tanulta meg Veled egyetemben sok hitetlen apának liberális környezetében növekvő fia, aki vallásos egyesületbe nem lépett, nem léphetett volna be soha? Akkor a kongreganista jelző liberális körökben egyenlő volt a „sötét” jelzővel. Legnagyobb történetírónkban is azt kifogásolja a tehetséges Németh László, hogy „kongreganista gátlásai” vannak, és ezzel igen pejoratív ítéletet akar mondani… Tehát akkor elég volt a mi iskolánkban a cserkészet, amely maga is fejlődött, mélyült az idők folyamán, amíg eljutott a tábori oltáros, naponkénti szentmiséhez. Ebből mi hat táborban egyetlen egyet sem láttunk még, mert az élet fokozatosan fejlesztette ki.
Csak kevés diákkal foglalkoztak külön? XI. Pius jelszava, hogy „a munkások apostolai a munkások legyenek” immár kötelességünkké teszi, hogy ezt az elvet az ifjúságra alkalmazva, belőlük neveljük ki munkatársainkat, az ifjúság apostoli lelkű vezetőit. A különbség még ott van, hogy régen későbbi hivatásukra neveltük őket, most pedig már ifjú-vezetőkké is ki akarjuk képezni őket. Ámbár ez sem egészen új, gondolj csak a cserkészet vezetőképzésére!
Nem neveltek világi apostolt? Egyszerűen azért, mert ez a mának és nem a tegnapnak parancsa. A századforduló korában, tehát tanáraink diákkorában, mondjuk: tegnapelőtt még az volt a főtörekvés, hogy hívő embereket neveljenek. Az oltárhoz édesgessék őket. S a legjobbakban a papi hivatás csíráját fejlesszék. A Prohászka megindította nagy reneszánsz nyomán, a világháború utáni időkben már az kezdett a jelszó lenni, hogy hitvalló embereink legyenek, s ezeket kezdték szervezni. Ez volt a tegnap feladata. Megindul a szervezett katolikus sajtó, fellendül a katolikus könyvkiadás, az egyházközségi és egyesületi élet. De sok a jelszó-kereszténység, a tartalom, az élet még rácáfol a névre sokszor. A tömegeket el kell vezetni Krisztushoz, ehhez a papság egymaga nem elég, s ekkor adja ki XI. Pius pápa a Katolikus Akció korszakalkotó jelszavát: világi apostolokat, papságot és híveket egybefogó katolikus tevékenységet, mozgalmat! Ez sem válik egy napról a másikra általánosan ismertté – de ma már nálunk is csaknem mindenki tudja és érzi, hogy ez és nem más a ma katolikus parancsa!
Légy nyugodt, a fiadból világi apostolt igyekszünk majd nevelni. Nálad még beérték tanáraid azzal, hogy templombajáró és hitedet megvalló ember légy és szellemi táplálékodat (könyv, sajtó) s társadalmi életedet is eszerint irányítsad, hogy hívő katolikus leányt végy feleségül… S ezért légy hálás annak a nagybarokknak nevezett egyesületnek is, amely nemcsak romantikát, hanem hitvest is adott Neked, rászoktatott katolikus társadalmi életre, hited nyílt megvallására – ez mind ritka fogalom volt apáink korában! S ha igazságos vagy, azt is elismered, hogy e szövetség páratlan lehetőséget nyújtott szervezetével, hogy papság és világiak, öregek, fiatalok, férfiak, nők testvéri együttesben működhessenek. Persze akkor a kor igénye szerint nem hitbuzgalmi, hanem társadalmi vonalon.
Végül még egyet. Érzed talán, hogy sok mindent lehetne mondani, amit világi ember talán nem is ért meg, mert pl. nem tudja, mi a különbség a századforduló és a mai idők papképzése között. De legalább mint adott tényt vedd tudomásul, hogy mind neveltetés, mind mostoha külső adottságok következtében hallatlanul nehezebb volt tanáraink helyzete a miénknél. Mi már Prohászkán nevelődtünk és kezünkben volt Pázmány óta az első magyar dogmatika… S amit mint fiatal apának is jó tudnod: a mi tanáraink kezdő éveiben még a Sík–Schütz Imádságoskönyv sem volt meg. Ez az ő nemzedékük lelkiségének gyönyörű kivirágzása: a legkiválóbbaké, de mint vívmány és kincs: valamennyié. Ők még nem adhattak serdülő diákok és szüleik kezébe Tóth Tihamér, Koszter atya, Stadler Frieda és Csaba Margit könyvet. Amit ma egyetlen könyvcímmegadással elintézünk egy perc alatt, náluk talán egy fáradságos délután hosszú beszélgetésébe került…
Mindent egybevéve: nem szabad feledned, hogy nemcsak a természetben, hanem a pedagógiában sincsenek ugrások. Ne csodálkozz, ha tanáraid s mi tegnap beértük azzal, ami tegnapelőtt még nem volt meg, s így újszerű, időszerű volt, de ma már kevés, túlhaladott. A ma akkor a holnapot jelentette. S a jövőbe látni a próféták adománya. Keveseknek adatik meg, hiányolni nem lehet!
Ezzel be is fejeztem, kedves Barátom, válaszomat. De a tények is beszélnek, nemcsak a szavak. Hogy mégis más apák hozzák fiaikat iskoláinkba, vallásosabb, egyháziasabban érző és gondolkodó apák, ez a régi tanári nemzedék magvetésének gyümölcse. Nem idézték hiába a költő szellemét: különb utódot neveltek, mint apja volt. Tehát nem védelmünkre szorul az a tanári nemzedék, hanem csodálatunkat érdemli ki. Szeretnők mi is nyomdokukba lépve felismerni és követni a kor parancsát. Amint ők tették, amikor kezdtek hitvalló életre nevelni, hivatásra és családapaságra felkészíteni… Vagy vegyük a cserkészet forradalmi újítását! Igenis, Barátom, mi utódok szent irigységgel gondolunk arra a tanári nemzedékre, arra az iskolára, amelynek tanítványai voltunk. Fogadhatod ezt vallomásnak is a mi Alma Materünk iránt, amelyre nemrég fröccsent sár egy beteg és egyoldalúan torzító írásból egyik hetilapunk hasábján…
– Köszönöm, Atya, a történeti szempontot! Most döbbentem csak reá, hogy épp a mi nemzedékünk milyen szerencsésen láthatja e korfordulókat. Értem, hogy a tanulság kedvéért élezted így ki a határvonalakat, hiszen a történelem nem ismer ilyeneket, mert a tegnap emberei ma is élnek, de mégis világosan érzem a különbséget a tegnapelőtt, a tegnap és a ma között. Mára be is fejeztük a beszélgetést, hazaérkeztem. De legközelebb azt szeretném hallani, miben látod a ma parancsát a pedagógiában? Arra is kíváncsi vagyok, vajon általánossá vált-e, átment-e a köztudatba ez a felismerés? Mert amint a mi tanáraink nemzedékében sem illett mindenkire a jellemzésed, csak az általánosságra, bizonyára ma sem teszi mindenki magáévá a mának parancsát. De általánossá válik-e legalább? Laudetur, a viszontlátásra!
Barátom kiszállt a vonatból. Utánanézek az éjszakába. Már elindult a vonat, amikor a perronról törtet valaki kifelé poggyászával, de hiába, lemarad. S íme, a csillagfényes éjszakában a lezajlott beszélgetés végakkordja és ez a kis intermezzo készen kínálja fel az elmélkedés anyagát: Lehet, hogy valaki nem ismeri fel a ma parancsát, és a tegnap szellemében csinál pedagógiát. De a vonat továbbmegy, és ő menthetetlenül lemarad. Az ifjúság a vonaton ül. Mindenki lemaradhat, csak a mozdonyvezető nem. Ha lemarad, más áll a helyébe. Igazi katolikus nevelő pedig nem mond le arról, hogy az ő vonatát, amelyen az ő gondjaira bízott ifjúság ül, maga vezesse a jövő felé. Hivatása is, becsülete is erre kötelezi.
„Nyúljunk keblünkbe”, Széchényivel mondom, és kérdezzük meg őszintén magunkat: elég világosan és elég sokan beláttuk-e már, hogy ma nem dolgozhat a nevelő – akár pap, akár tanár – ugyanúgy, mint tegnap? Hiszen a mi tanáraink, atyáink is másképp dolgoztak, mint elődeik, – és minden bizonnyal a mi fiainkat is új idők új dalai ihletik majd! Hányan vannak, akik strucc módjára látatlanra veszik a dolgokat! Előítéletek szemellenzői mögé bújnak. Szavakat, elnevezéseket kifogásolnak, a szolíd iskolai munkát féltik, túlzásoktól óvnak, hagyományokat védenek s elzárkóznak minden újítástól. Nihil innovetur! Eddig sem volt missa recitata, mire való mostan? Eddig sem volt pályaválasztási zárt lelkigyakorlat, mire való mostan? Eddig sem volt ifjúsági A. C., mire való mostan?
Egészen világos pedig a tétel: új idők új célkitűzéseket hoznak, ezek pedig új módszereket követelnek. Ha igazságtalannak érezzük, hogy egyesek mai követelményeket kérnek számon a tegnap nevelőitől – épp annyira észellenes feltételezni, hogy merőben tegnapi módszerekkel eleget tudunk tenni a ma parancsának, ami pedig nem más, mint a holnap előkészítése.
Mielőtt az új módszerekre rátérnénk, tudatosítsuk magunk előtt az új idők jellemző vonásait:
1. A mai nemzedék spirituális beállítottságú, igényű. Mi kevesebb fáradsággal nevelünk komoly lelkiéletet élő fiatalokat: napiáldozókat, elmélkedő, liturgikusan imádkozó fiatalokat, mint atyáink a kötelező iskolai áldozásoknál csak egy fokkal gyakrabban (pl. havonta) áldozókat. Növendékeink jobbjai szinte a papi színvonalhoz emelkednek (napi áldozás, elmélkedés, lelkiolvasmány stb.). Környezetük sokszor hasonlóan vallásos: hányszor áldoznak együtt szülők fiaikkal, ministrálnak meglett atyák, közös családi imát végeznek otthon és így tovább. Vagy vegyük a katolikus jellegű pártok térhódítását Europaszerte! Vagy egészen más területen: hasonlítsuk össze a mai amerikai filmek szellemét a húsz év előttiekkel!
2. Viszont ott a kiáltó kontraszt: materialismus redivivus! S ha a magunk portáján nézünk körül, még jobban kiélezi az ellentétet, hogy mintha épp ez az anyagelvűség követelne polgárjogot magának, s akarna uralkodó nézetté válni. Ebből azután következik, hogy az Egyházra nézve a védettség, a biztonság kora lejárt. Most új állásokat kell kiépíteni, vége a kényelem világának, s helyébe jön az állandó készenlété. Ezért régi személyes feladatok helyett gyakran újakat kell vállalni. Sokszor eszközöket és előfeltételeket kell előbb megteremteni (pl. anyagi alap, érintkezés sajtó hiányában stb.). Az Egyház így a szilárd bástyák mögül – a sokszor kényelemre, tunyaságra kísértő biztos fedezékből – Isten szabad ege alá került.
3. Így tehát nálunk most realizálódtak a száz éve felmerült lehetőségek, és az Egyháznak az állami pártfogás helyett híveinek védelme alá kell húzódnia. Nem az uralkodó, a kormányok, hanem a hívősereg, a nép lesz igazi szövetségese. Montalembert és Eötvös József álma megvalósult. Egyház és demokrácia kapcsolata tehát nemcsak az eszmei, hanem a történelmi fejlődés eredménye is.
4. Ha a spirituális és materialista világ ütközését nem az egyházpolitikai síkon, hanem a szellemi síkon vizsgáljuk, lehetetlen észre nem vennünk e két világnézet totális harcát. Mint láttuk, ez a harc hívta életre azt a típust, amelyet XI. Pius álmodott meg, a világi apostolét. Ez ma épp úgy megdobbantja sok ifjú és leány szívét, mint egykor a sportbajnoké vagy a cserkészvezetőé.
5. Szinte közhellyé vált és nem szorult közelebbi jellemzésre, hogy a kor uralkodó eszméje a demokrácia, és irányzata szociálisabb, mint bármelyik előző koré. Ledőltek az osztálykülönbségek válaszfalai, s az a keresztény testvériség, ami eddig valójában csak a templomban valósult meg – társadalmi téren pedig csak a cserkészetben –, most magától értetődő társadalmi rendező elv lett.
6. Ezzel összefügg, hogy korunk kollektív jellegű. Még inkább, mint a közvetlenül megelőző, két világháború közötti kor, amely inkább csak az átmenetet alkotta. Fiatalságunk mozgalmakban, közösségekben szeret dolgozni. Érzéke van Krisztus Misztikus Testének dogmája iránt. Szereti a liturgiát. Nem érzéketlen az egyházközségi gondolattal szemben sem. E vonatkozásban még a harmincasok nemzedéke is világosan érzi a különbséget maga és az új nemzedék között.
7. Mindezzel és a rohamos történelmi és technikai fejlődéssel együtt jár, hogy a mi korunk rendkívül dinamikus, aktív jellegű. Talán türelmetlen, túl mozgalmas is. Kevésbé tud várni – és kivárni. Lehetőség és szükséglet, szubjektív és objektív igény van benne az aktivitásra. Fiaink nemzedéke nemcsak szavalni és felolvasni akar vallásos egyesületekben, hanem tevékenykedni is Isten országáért.
8. Még inkább, mint a közvetlenül megelőző nemzedékben, megvan a maiban az egyszerűségre, a lényegre törekvés, a sallangok és cikornyák, az üres formák elvetése.
MONDJUK, ez volna a diagnózis. Mi tehát a pedagógiai tennivaló?
Elsősorban megtartani mindent a múltból, ami időtálló érték. Változatlan marad a középiskola célja: közvetíteni az általános műveltséget, valláserkölcsi nevelést adni és képesíteni a felsőbb tanulmányokra. Az a tudásanyag, amelyet az általános műveltség érdekében el kell sajátíttatni, adva van a tantervben. Hogy formális képzőerejét minél hathatósabban kihasználhassuk, megalkuvás nélkül meg is kell követelni. Tehát a tananyag számonkérése, az iskolai fegyelem megtartása terén inkább szigorítani kell, mint lazítani. A rendkívüli idők úgyis sokat lazítottak.
A valláserkölcsi nevelés vonatkozásában világos a reform iránya. Le kell vonnunk az elmúlt világégés tanulságait. Akik benne éltek a viharos idők, az ostrom, az óvóhelyi élet pasztorációs munkájában, azok életre szóló benyomásokban, élményekben kapták meg a nagy tanulságokat. A legnagyobb mea culpák, a legmegrendítőbb vallomások azok ajkán hangzottak el, akik keserűen ismerték be, hogy egész életükkel megtagadták Azt, akit ajkukkal vallottak. Akik pedig kegyelmi életet éltek, azok nagyrészt helytálltak. S akik tudtak gyermekded lélekkel Rómára tekinteni, nem igen sodródtak szélsőségek felé… A tanulság tehát: elsősorban hitből és hit szerint való, kegyelmi életre kell nevelni, a komoly lelkiélet rendszeres kereteivel. A legszögesebb gondot erre fordítsuk. Nemcsak hittanár, hanem osztályfőnök is, mások is. Ez legyen nevelőmunkánk főcélja. Diákprédikációk és osztályfőnöki órák végső fokon e célt szolgálják elsősorban, s csak ezután következhet a többi. De parvulis ad Christum trahendis…
A komoly hitélet megteremtése után a pápa intenciói, az A. C. szelleme szerint aktivitásban nyilvánuljon meg növendékeinkben az apostoli lelkület. A mélyebb, teológiai indítékokon kívül (Corpus Christi mysticum, Charitas Christi urget nos etc.) nagyon célszerűen dolgozhatunk az időszerű indítékokkal is, Egyházunk mai helyzetére célozva. Széles fronton történő támadással szemben szélesfrontú védelem: sorompóba kell állni mindenkinek, öregnek, fiatalnak egyaránt. Az ifjúság fogékony az ilyenek iránt. S bármily ellenmondóan hat: ez még kegyelmi élete szempontjából is gyümölcsöző. Mert jóllehet tény, hogy ez előfeltétele az apostolkodásnak, – de fiataloknál gyakran épp azt látjuk, hogy fordítva van: azért kezd rendszeres lelkiéletbe, hogy méltó lehessen az apostolkodásra! Persze apostolkodási területe elsősorban a család, azután az osztály, az egyesület, ahol minél több társát bírja majd rá a komoly szellemi munkára, lelkiéletre és apostolkodásra.
Természetesen kizárólagos szempontokkal itt sem dolgozhatunk, és nem nevelhetünk mindenkiből tevékeny világi apostolt, s ezeket azért nem tekintjük „másodrendű katolikusoknak”. Tegnap sem számított annak, aki nem jutott el a hívősorból a hitvalló kiállásig. De mégsem szállíthatjuk le az átlaghoz eszményeinket. Különben is nem minden apostolkodás jelent külső tevékenységet. Ott az ima apostolsága. Igenis, valljuk, hogy ki kell hoznunk neveltjeink lelkéből kegyelmi síkon azt a készséget, amit más vonatkozásban a 3. cserkésztörvény kívánt meg: A cserkész, ahol tud, segít. Ezt a lelki segítésre kész szolidaritás-érzetet Krisztus Misztikus Testében kell kimunkálni bennük. Az Isten országa terjesztésének imával és tettel, vagy csak imával legyenek részesei, de sohasem ölbetett kezű, közönyös szemlélői.
Ezt a szellemet gyakorlatilag az ifjúsági A. C. keretében nevelhetjük bele ifjúságunkba, a francia, belga JEC mintájára. Ennek összejövetelein öntevékeny viták, ankétok során tudatosul hitük, a mozgalmi munkában kapják meg a világi apostolkodás gyakorlatát. Itt olvadnak össze testvéri együttesben (de nemcsak az elit, mint a cserkészetben, hanem mindnyájan) és e katolikus ifjúsági mozgalom derűs ifjúsági életében, munkájában élik meg, hogy a kereszténység életigenlés és derű, nem pedig savanyú, komor élettagadás. Az ifjúsági A. C. táborai során, Isten szabad ege alatt, a kegyelmi élet és testvéri együttes melegében, népi dallamok és liturgikus énekek ritmusában dobban össze a szívük és csendül diadalmas hitvallásra ajkuk: Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!
Ha komoly vallási elmélyítést akarok adni növendékemnek, akkor gondot kell fordítanom otthoni környezetére is. A Szülők Szövetségén keresztül tehát teljesítse az iskola a maga misszióját e téren. De totális a nevelésünk annyiban is, hogy az érettségi után sem engedhetjük el végleg növendékeink kezét. Ifjúsági csoportokban vagy klubszerű életben a tömeggel, kongregációban vagy Hittudományi Akadémiában az elittel fenn kell tartanunk a kapcsolatot. Adjuk meg nekik ilmódon a lelki, szellemi továbbképzést, irányítást, amit igényelnek és el is várnak tőlünk. Természetesen a leghatékonyabban szociális gondozással karöltve tehetjük ezt: diákotthonokkal, könyvtárral, lelki gondozással.
Régi oktatásunkat méltán érte a verbalizmus vádja. Most már ügyelünk, hogy – különösen világnézeti kérdésekben – precíz fogalmakon, meghatározásokon túl ne szó szerinti, hanem lényeget kifejtő tudást követeljünk, azt öntevékenyen, viták és hozzászólások nyomán bontakoztassuk ki. Órákon, tanfolyamokon, vallásos egyesületben jusson minél több idő vitákra, beszélgetésre.
Itt sok szerep jut az önkormányzatoknak. Ez az állampolgári nevelésnek is kitűnő eszköze. Természetesen a demokratikus önkormányzati elv alkalmazása is tervszerűen történjék. Jól megnevelt, kegyelmi életet élő, irányító szellemű diákokra nyugodtan rábízhatjuk mindazt, amit az önkormányzat megenged. Ha nem mint két ellenfél áll szemben a tanári kar és az ifjúsági bizottság, hanem ezek atyai barátot látnak tanárukban, akkor – mint megannyi példa mutatja – az ifjúsági bizottság maga kéri a tanár szellemi irányítását és legjobb segítsége a tanári karnak.
Az önkormányzati elv alkalmazása mellett talán az aktivitás, a dinamika az, ami a legtöbb újsággal jár. Sokat kell áldoznunk kényelmünkből. Vissza kell gondolni az állandó óvóhelyi készenlétre. Már rég feljöttünk onnan és sok mindent elfelejtettünk. Pedig az Egyházra nézve a készenlét kora csak most kezdődik igazán. Így azután szabadidőnk, vakációnk jórésze eltűnik, mert különben sok igénynek nem tudnánk eleget tenni, ami elől pedig most nem térhetünk ki. A totális harc is egész embert kívánt – bármennyire nem szeretjük ezt a hasonlatot, de élnünk kell vele, mert a lelkekért vívandó harcunk is ilyen. Volt diákjainkkal, a szülőkkel, diákjaink legjobbjaival külön is foglalkoznunk kell, s ez mind olyan pluszt jelent, amely iskolai munkánkat nem befolyásolhatja károsan. A jó békevilágban az az elv járta, hogy az első tíz évben lehetőleg ne működjék az iskolán kívül a fiatal paptanár, mindaddig, amíg a tananyagnak, komoly szaktudásnak, előadói vagy szónoki képességnek birtokába nem jut. Az óvóhelyi készenlét megmutatta, hogy az orvostanhallgató milyen gyakran pótolja az orvost az elsősegélyben. Az a munka, amelyre most a lelkek várnak, lelki elsősegély. Minden buzgó újmisés rendelkezik azzal a tudásanyaggal, amit a nagytömegnek nyújtanunk kell. Ez elől kitérni továbbképzés címén bűn volna. Az elitképzés pedig maradjon azokra, akik vállalkozhatnak reá.
Spirituális, közösségi és aktivitási szempontok együttesen ajánlják azt, amit utoljára, de nem utolsó sorban hozunk elő: s ez a liturgia. Szépen recitált, vagy akár csak magyarázott misékkel, jól előkészített Prímákkal és Completoriumokkal olyan bensőséges vallásos levegőt tudunk teremteni, oly szép közösségi szellemet kialakítani s annyira eleget teszünk az öntevékenységi hajlamnak is, hogy a liturgia ápolását eléggé ajánlani nem lehet. Ezzel meg tudjuk értetni fiainkkal, leányainkkal azt az igazságot, hogy ahol ketten-hárman az Úr nevében együtt vannak… S éreznek valamit a Corpus Christi Mysticumból is, az ősegyház szelleméből is.
Így vezetnek az új utak az ősi forráshoz, s idézik fel az ősi szellemet, az őskeresztény közösségek lelkét – a szeretet lelkét. Ettől és csak ettől várhatjuk, hogy szebb lesz a világ!