I. rész
E tanulmány magva az 1961. évi bécsi magyar lelkipásztori értekezleten „Dinamikus pasztoráció” címen tartott előadás. Több paptestvérem biztatott, hogy kibővítve, irodalmat is adva tegyem közzé papi eszmélődés tárgyául. Ezt most annál inkább is megtehetem, mert közben nyáron egy hónapig szemtanúja lehettem Michonneau abbé plébániáján mindannak, amit addig csak írásaiból ismertem. Tudatosan választottam most az „Apostoli szellemű lelkipásztorkodás” címet, mert a hangsúlyt arra a szellemre, látásmódra és beállítottságra vetem, amelyet az „esprit missionaire” illetve a „missionarische Haltung” kifejezés takar. (Magyar fogalmazásban az „apostoli jelző itt – Prohászka óta! – egyértelműbb, kifejezőbb, mint a „missziós” volta). A dinamikus módszer e szellemnek csak folyománya.
Lássuk előbb a történelmi előzményeket és hátteret.
1. A történelmi fejlődés
Ha nagy vonalakban szemléljük a nyugat-európai lelkipásztorkodás szellemét, beállítottságát és ebből folyó módszereit, a századforduló óta négy fázist különböztethetünk meg:
a) Időszakunk elején az Egyház elsősorban mint „üdvintézmény” él a köztudatban, erős hangsúllyal az intézményes jellegén. A plébánia ennek az intézménynek „rész-intézménye”, amelynek a megőrzés a célja, vagyis a híveket hitükben megtartani, éppúgy, mint az Egyháznak is feladata a hitletétemény megőrzése. A magatartás védekező jellegű, a lelkipásztorkodás sztatikus. Egyházi jellegű intézmények hivatottak leginkább biztosítani az egyházi – vagyis ekkoriban: papi – befolyást a társadalomra. Egyházi egyesületek és intézmények feladata megtartani, ellenséges befolyásoktól megóvni, kis részben aktiválni is híveinket, elsősorban ifjúságunkat. Kiépül az egyesületi élet. De ez intézmények és egyesületek határai igen tágak, hogy minél nagyobb tömegeket lehessen megóvni illetve hitvallóan felvonultatni. Épp ezért általában nem kívánnak sokat tagjaiktól, így pl. igyekeztünk minél több fiatalságot kollégiumba, legény egyleteinkbe befogadni e jelszóval: „Inkább lakjanak, szórakozzanak nálunk, mint máshol. “ Az intézmények és egyesületek elszaporodása a papság idejének jórészét nem papi elfoglaltsággal töltötte el a lelkipásztorkodás primátusának mérhetetlen kárára. Az intézményes tevékenység sokszor – a liberális korban – már-már elvszerűen szorította háttérbe a vallásosat, így pl. egyházi iskolákban a paptanároknál a hangsúly néha szinte kizárólagosan a tanári jellegen volt.
b) A X. Szent Pius pápával meginduló belső megújhodás nyomán a hangsúly a megőrzésről az elmélyítésre tevődik át. Ennek alapja a lelkekben a liturgikus mozgalom nyomán ébredező közösségi egyháztudat (Guardini: „Die Kirche erwacht in den Seelen”). Előtérbe kerül a gyakori szentáldozásra, intenzívebb kegyelmi életre való nevelés. Missziók, lelkipásztori próbálkozások a hitélet elmélyítésére, sőt új hívek meghódítására is törekszenek, – de mindez szinte kizárólag a papok és szerzetesek dolga.
c) Aránylag rövid idő múlva új fázis kezdődik. Felnő a korai és gyakori szentáldozáson nevelkedett nemzedék, és egyre öntudatosabb a hit a világiakban: „Mi vagyunk az Egyház!“, – mondják és ezt a nemzedéket szólítja sorompóba az egyháztörténelem új korszakát nyitó „nagy mozgósítással” XI. Pius pápa. Kimondja a világi apostolkodás, a Katolikus Akció elvét: „A munkások apostolai a munkások legyenek!“, tehát a diákoké a diákok és így tovább. Krisztus Királyságának pápája az Egyházat a lelki defenzívából az offenzívába viszi át, tehát a hódítás lesz a cél és e munkában a világi elem önálló felelősségű részt kap. E gondolat előharcosa, Cardijn prelátus munkásifjú-mozgalmában (JOC) a tanúságtételre veti a hangsúlyt. A JOC munkásifja a „saját életével átélt Evangéliumot” akarja hitetlen társának bemutatni, kis apostolcsoportokat alkotva a gyárüzemek hitetlen környezetében. A pap mint lelki tanácsadó foglalkozik velük kis csoportjaikban. Ez a fiatalság is rendez szórakozó estéket, de ott nincs pap a láthatáron, a rendezők és hangadók a jocisták, ők az „emberhalászok”… Lassan hódít és terjed az új eszme és módszer, mikor kitör a II. világháború.
d) A világháború kataklizmája új helyzetet teremt. Papok katonai szolgálatban, koncentrációs táborokban, börtönökben olyan emberekkel kerülnek kapcsolatba, akikhez eddig még sohasem jutottak el. Rájönnek az emberek többségének hihetetlen vallási tudatlanságára, a jóakaratúaknál is tapasztalt felszínes és periferikus vallási érdeklődésre, általánosan elterjedt előítéletekre, amelyek sok jóakaratú tájékozatlant elidegenítenek, – ugyanakkor a másik oldalon sok emberi értéket is találnak, sok törődést az emberiség sorsával. Rádöbbennek, hogy az Evangéliumot eredeti tisztaságában, de újszerűbben, az emberek nyelvén kellene megfogalmazni. Rájönnek, hogy több gondot kellene fordítani a kereszténység lényegének a bemutatására, Krisztust jobban megismertetni az emberekkel, s az Evangélium szellemének tudatos követésére nevelni őket, valamint arra, hogy gátló vagy előítéleteket keltő formákon túl kell adnunk. „Evangelizáció” az elszakadt tömegek felé, amelyek várják a Jó Hírt! Ez lett a jelszó Franciaországban a 40-es években. Régen voltak olyan fogékonyak eziránt a lelkek, mint a súlyos megpróbáltatások közepette: harctéren, óvóhelyeken, koncentrációs táborokban.
S ebben a vészesen komoly, válságos időben Szent Péter székén felmagasztosul egy világot magához ölelő jópásztori szív – Pastor Angelicus – XII. Piusban. Megosztja a megszállott Róma népével a háborús élet gondjait s minden elődjénél jobban keresi a kihallgatásokon a személyes kapcsolatot híveinek ezreivel, a világegyház minden részéből, a legkülönfélébb rétegekkel – a tudósoktól a bábákig – és mindegyikükhöz van megértő szava, de ugyanakkor fáradhatatlanul figyelmezteti is őket apostoli felelősségükre és feladataikra. Pápaságának elején, még a totális rendszerek korában, rámutat a Titokzatos Krisztustest világot átfogó természetfölötti közösségére, mely egyedül léphet fel totális igényekkel tagjaival szemben. S ugyanakkor, amikor e közösség belső, liturgikus életének elmélyítését szorgalmazza, egyes tagjai elé is szüntelenül az evangéliumi eszményt, a megszentelődés kötelezettségét állítja, hogy ezzel kivegyék részüket a „consecratio mundi” nagy munkájából. Nincs az az új apostoli kezdeményezés, amit nem karolna fel ennek érdekében.
Itt a történelmi pillanat. Párizs érseki székében századunk egyik legnagyobb szabású főpapja és apostola: Suhard bíboros. Mikor 1943-ban Godin abbé, a JOC apostola megírja Daniel abbéval forradalmi hatású művét, amely Franciaországot missziósterületnek mondja, – Suhard bíboros egy álmatlan éjszakán elolvassa ezt, és másnap áldását adja a Mission de Paris úttörő munkakezdésére, – megindul a lavina. 1945-ben Michonneau abbé, Godin abbé barátja, a párizsi külváros plébánosa írja le többéves apostoli szellemű útkeresésének meglátásait, gyakorlati tapasztalatait az egyházközségről, mint apostoli, liturgikus szeretetközösségről. Ugyanez évben a falusi pasztoráció problematikáját tárja fel ebben a szellemben F. Boulard. Két év múlva már Ausztriában tart előadást e francia élcsapat a lelkipásztorkodás új útjairól, s az előadások szövege a „Seelsorger” különszámában eljutott hozzánk Magyarországra is. Ennek nyomán próbáltuk néhányan otthon a plébániai lelkipásztorkodást az új szellemben alakítani. Németországban az 1948-i mainzi katolikus napon lesz Ivo Zeiger SJ megrázó beszéde után programmá a „missionarische Seelsorge” eszméje, ennek módszereit írja le részletesen átfogó pasztorális művében V. Schurr és ezt képviseli a mai német lelkipásztorkodás problémalátását feltáró idei jubileumi évkönyv és végül a „Missionarische Pfarre” volt az idei salzburgi osztrák Katholikentag egyik munkaközösségének a témája.
Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy amiről az alábbiakban lesz szó, a nyugat-európai lelkipásztorok legjavának eszmevilágát tükrözi, ha sajnos a gyakorlati megvalósítás sok gátló tényező miatt még távolról sem olyan általános, mint az említett felismerés.
2. Az alapállás
Ha az új apostoli törekvések rugóját keressük, – kezdve Cardijn úttörésén, folytatva Godin, Michonneau törekvésein egész a munkáspapokig, – úgy találjuk, hogy felébredt, megszólalt bennük a nagy, apostoli felelősség tudata a Krisztustól távol tévelygő tömegekért. Ennek nyomán ellenállhatatlan erővel támad fel bennük az elhatározás, hogy ráteszik életüket, és megkeresik a módját annak, hogy visszahódíthassuk Krisztus számára mindazokat, akikért felelősek vagyunk. És hangsúlyozni kell: ezt a felelősséget a legtágabb értelemben fogták fel.
Ez vonatkozik mindjárt a mennyiségi szempontra. „Egynek sem szabad elvesznie a mi mulasztásunk következtében a ránk bízottak közül!” A vitathatatlan alapállás ez volt: A püspök felelős az egyházmegyéje területén lakó minden lélekért, ugyanúgy a plébános felelős az egyházközsége területén lakó minden lélekért. Suhard bíboros arra biztatta egyházmegyéje plébánosait, hogy rajzolják meg egyházközségük térképét, éspedig először jelöljék meg a mindenkit magába foglaló eszmei határokat, majd rajzolják bele a szűkebb, tényleges határokat. S utána legyenek szüntelenül rajta, hogy e tényleges határokat kijjebb tolják, miközben állandóan ellenőrzik lelkipásztori munkájukat, s addig ne ringassák magukat megelégedett nyugalomba, míg e határok egybe nem esnek! A jópásztori szellem ez: elmenni még a századik tévelygő bárányka után is. Önmaró gúnnyal mondogatták: Mi megfordítva csináltuk, és az egy jámbor megőrzésével bíbelődve megfeledkeztünk a 99 tévelygőről. (Itt az elv a lényeges és mit sem mond, ha 99 helyett 80-ra vagy 70-re módosítjuk az arányt, ámbár itt is reálisabb képet nyerünk, ha az öregektől eltekintünk, pláne ha csak a férfiakra korlátozódunk.) Tehát gondolkodásunk homlokterében mindig ott legyen az egész ránkbízott nyáj, nemcsak a jelenlevő töredék. – Persze nincs arról szó, hogy ezt a töredéket elhanyagoljuk a többiért. Sőt! És ez igen lényeges mozzanat: oly odaadással kell szolgálnunk, gondoznunk e „kisded nyájat”, hogy velük együtt mehessünk el a tévelygők megkeresésére. E hódító, apostoli munka csakis a papság és világiak együttes munkája lehet, éspedig úgy, hogy ebben a világiak nem segédek, hanem felelősök!
És itt még tovább kell mennünk egy lépéssel a felelősség határát illetőleg. Abban valamennyien egyek az említettem kezdeményezők, hogy az ő értelmezésükben az apostoli felelősség nem korlátozódik híveink lelki üdvének végső céljára, vagy mondjuk csak a lelki szférára, elutasítván az evilági gondokkal törődést azzal, hogy az Isten országa „nem e világból való.” Totalitásában fogták fel a „mindent Krisztus Fősége alá foglalás” parancsát. Érezték a felelősséget a világért, amelyben benne élünk és a keresztények kötelességét, hogy legalább annyira dolgozzanak ezen, mint a többiek. (Később, XII. Pius pápa pápaságának második felében ez már kifejezésre is jut ismételten a pápai szózatokban, különösen a „jobb világért” indított mozgalom toborzójában, 1952.II.11.) Világosan látták, hogy a közös nevező, a közös alap, amely összekapcsolja a hívőket és nem-hívőket, az emberségünk, a természetes emberi élet, mindennapos gondjaival és problémáival. Ha ezt nem tesszük magunkévá, falat emelünk egymás közé, de ha megosztjuk gondjaikat, kapcsolatba kerülhetünk velük. És alkalom nyílik a felebaráti szeretet tanúságtételére: az ítéletkor számon kért legelemibb kötelességeink teljesítésére éhezőkkel, betegekkel, mindenfajta nélkülözővel szemben, – pláne ha nem egyről van szó a legkisebbek közül, hanem milliókról… És legeslegvégül: sokszor még a hithirdetés is lehetetlen, ha nincsenek meg az emberi életnek legelemibb előfeltételei. Ilyenkor a keresztények első kötelessége a lelkipásztorkodás előfeltételeképp megújítani a társadalmi, gazdasági, stb. struktúrát, mert amíg nincs meg az emberi élet előfeltétele, nincs meg a természetfölöttié sem, – „a kovász csak a lisztet keleszti tésztává, nem a fűrészport”, mondogatta Suhard bíboros. Természetesen a felelősségből eredő közvetlen munka itt a világiaké.
Végül is ez a felelősségtudat – párosulva a papság legjobbjaiban a bűntudattal (papi mulasztások!) s az ennek nyomán fakadó jóvátétel készségével – logikusan vezetett el a belső megújulás, a komoly metanoia vágyához és programjához. Hiszen a reális önvizsgálat azt mutatta, hogy a kereszténység a világ újjáalakításában azért nem jutott döntő befolyáshoz, mert a keresztények nem töltötték be igazi hivatásukat: a gyertya, a só, a kovász szerepét Krisztus Urunk parancsa szellemében. Vészesen hangzik felelős keresztények fülébe az Úr szava: ha a só megízetlenül, eltaposásra való. Isten szava a történelemben figyelmeztet manapság: a történelem taposómalmába visz az utunk, ha nem halljuk meg a kellő pillanatban a megértésre állandóan szóló felhívást. (E vonatkozásban lehetetlen itt nem utalnunk P. Hunya ily értelmű felejthetetlen lelkigyakorlatára 1948 karácsonyán a Manrézában, az A. C. ifjúsági lelkipásztorai előtt. Ezt még meg kellene az utókor számára örökíteni.) De ismételten figyelmeztetett Krisztus földi helytartója is. XII. Pius pápa szózatai közvetlenül a háború után, majd a tíz év előtti (1952. febr. 11.) világos felszólítás volt egy világot újjáépítő munkára, amelynek előfeltételeképp ott volt a felhívás a belső megújulásra. Ízesebb, igazibb sóvá kell válnunk ahhoz, hogy megújító hatást fejthessünk ki. De a kereszténység belső megújulásának elsősorban a papság és a hívek legjobbjainak körében kell megindulnia. Kijegecesedési gócok kellenek, papok és köréjük csoportosuló igazi keresztények közösségei, megannyi sugárzó energiaközpont. Ezért mondja XII. Pius pápa papjainak: „Amire ma a világnak égető szüksége van, az nem más, mint hívek csoportjai minden rétegből és foglalkozási ágból, akik egész életüket Isten parancsaira és Krisztus törvényeire alapítják.” (1952. márc. 8.) És arra is figyelmezteti papjait, hogy világi munkatársaik elé a Krisztusnak mindent adás maximális igényével lépjenek. (1953. jan. 11.) De akkor illő, hogy a papok, „a nyájnak mintaképei” elől járjanak jópéldával a megújhodás útján…
3. Szellemi metanoia
A metanoia komoly papi szemlélődéshez vezetett, s ebből kifolyólag lelkipásztori felfogásunk és módszereink revíziójához is. Akár Franciaországban, akár nálunk, különféle körülmények hatására, – de ugyanattól a Lélektől ösztönözve – ez a revízió szükségképpen fokozatosan eljutott a gondolkodás és látásmód gyökeres átalakulásához, egy, hogy úgy mondjam szellemi metanoiához. Ennek lényegében három föirányulása van.
A) Természetfölöttiség
Az elsőt így jellemezhetném: Tudatosabb természetfölöttiség, radikálisabb evangéliumi szellem. Az eucharisztikus és liturgikus mozgalomban felnőtt nemzedék előtt a kritikus időkben nyilvánvalóvá lett, hogy az Evangélium elvizenyősítésének, a nyárspolgári minimalizmus elterjedésének egyik főoka a naturalista-racionalista gondolkodás volt, amely „embermagasságú” és nem „istenmagasságú” kereszténységet produkált – mint már P. Plus elmélkedéseiben olvashattuk – ami nem volt más, mint „evangéliummal fűszerezett becsületes stoicizmus, – a kortársaknak nem nagyon mogorva, hirdetőinek nem nagyon kényelmetlen”. Ez varázsolt polgári lakásba illő idilles betlehemecskét az istállóból, ez felejttette el a szentségre törekvés általános kötelezettségét, hirdetvén, hogy „legyünk csak becsületesek”, ez „lőcsölte át az életszentségre törekvést a szerzetesekre” (Hunya), ez szorította ki a perifériára az „egyek legyenek” parancsát, ez próbálkozott a keresztnélküli kereszténység fából vaskarikájával. S mikor rádöbbentünk, hogy a hősi életeszmény, az áldozatvállalás, az „egyek legyenek” irányában dolgozás; a válaszfalak lebontása terén az ateisták igen gyakran megszégyenítették Krisztus híveit – természetes ellenhatásként elemi erővel támadt fel a vágy itt is, ott is az Evangélium tiszta, hamisítatlan világa után. Az Evangélium, az Apostolok Cselekedetei, a Levelek kerültek az elmélkedés központjába – s ez különösen a vasfüggöny mögött, ahol papok is, hívek is napról-napra súlyos döntésekre, elvszerű állásfoglalásra kényszerültek, átalakító hatásúnak bizonyult.
Elmélyült a hit-fogalmunk: személyes odaadássá az „egyedül igaz Isten és küldötte Jézus Krisztus iránt”, Akit feltétel nélkül Urunknak és Mesterünknek választunk, vállalva az Evangélium követelte tökéletességre törekvést (Liégé) a „naponkinti metanoia kínját” (Rahner), végeredményben elfogadva a sajátos keresztény életformát: az áldozatvállalás, a kereszt életformáját. Ez persze már a szolgáló, az áldozatos szeretet-formálta hit világa. Aki ebben él, rendszeresen elmélkedve Isten akaratán és tanúságtételével vállalva a „sorsközösséget Krisztussal” (Köster), az hovatovább elsajátítja az „Isten gondolataival való gondolkodást”, a hit szemével való nézést. Az ily látó nem fél hitetlenek közé jutni, mint az ép szemű se a vakok közé, de értelmetlennek is tart minden hitvitát, akárcsak színvakokkal színekről vitázni. E helyett inkább tudatos tanúságtételre törekszik, hogy annak vonzása tükrözze, sejttesse Istent, vagy legalább „tegye életét megmagyarázhatatlanná, ha nem volna Krisztus”. (Suhard)
Az új látásmód nyomán természetesen átalakul *erkölcs-*fogalmunk is: az evangéliumi eszmény lép az előtérbe. A súlyos bűnöknek félelemből való kerülése, a túlságos kazuisztikázás, az egyes cselekedetek sokszor formalisztikus megítélése helyébe a maradéktalan evangéliumi eszmény hirdetése, a Krisztus-követés általános kötelezettségének hangoztatása, az említett hit és szeretet formálta magatartás kialakítása lép. E kor, amelyben az igazi keresztények általában diaszpórában élnek, jobban megértette Szent Pál tanítását az istengyermekség szabadságáról. Különösen az ateizmus világában érvényesült a kontraszthatás: a gyűlölet világában felébredt a vágy a szeretet iránt. A kegyelmi életben, ifjúsági mozgalmakban felnőtt fiatalság megházasodva, a házasság szentségén keresztül keresi az életszentség útját, új hitvesi lelkiség kialakításán fárad – korunk egyik legvigasztalóbb tünete – és akik az evangéliumi tanácsok világát követik, sokszor mellőzve nagy szerzetek intézményes védettségét, kint a világban, szegényen az emberek közé vegyülve ún. világi intézményekben szolgálják Isten országát. Az evangéliumi szegénység felkarolása, – hála a francia katolicizmusnak (PRADO, a Foucould atya szellemiségét követő „Jézus kis testvérei”, a Fils de Charité, Godin-Michonneau-Loew, a munkáspapok kezdeményezése stb.) – apostoli cselekedet volt annak cáfolására, mintha az Egyház a felső társadalmi réteghez volna kötve.
A természetfölöttibb gondolkozásnak tán harmadik lényeges mozzanata: a Titokzatos Krisztustest reális valóságának a megérzése, átélése. Szinte foghatóvá kezd válni, hogy az Egyház a továbbélő Krisztus, folytatja küldetését, és osztozik sorsában: állandóan üldöztetve járja történelmi keresztútját, amelyből tehát tagjai sem vonhatják ki magukat. És osztozik Krisztus istenemberi kettősségében, tehát változó és mulandó emberi külső takarja a változhatatlan isteni lényeget, amelyet sem kritizálni, sem a mulandó külsővel összetéveszteni nem lehet. Az emberi arc hibái nem gyöngítik a mai ember hitét, hanem inkább ösztönzőleg hatnak rá. A pápa nem annyira a legrégibb dinasztiákat túlélő dicső uralkodóként (Macaulay) tölti el büszkeséggel, hanem mint a Titokzatos Test Látható Feje, Krisztus Helytartója, fiúi ragaszkodó szeretetre, önkéntes meghódolásra indítja. De általában a papban is elsősorban Isten emberét, a természetfölötti erőforrások közvetítőjét, az Isten gondolataira nevelő és a Krisztus-követés útján vezető atyát keresik. A liberális kor politikus-, tudós-, szónok-papja éppúgy elutasításra talál, mint már ezelőtt a társasági élet „abbétípusa”, – sőt ma már a lelkipásztortól is azt várják, hogy a lelkipásztorkodással járó nem szorosan papi jellegű – pl. technikai, gazdasági, szervezési, irodai stb. – tevékenységeit is világiakra bízva sajátos papi küldetésére korlátozódjék. A 2. világi apostol-kongresszuson is felsírt a világiak vágya a „papibb papok” után…
Nyilvánvaló, hogy mindez a lelkipásztorkodásban döntően érezteti hatását: legelsősorban azzal, hogy a Szentírás, különösen az Újszövetség központi helyet kap az Eucharisztia mellett és a kegyelmi életre nevelés mellett a krisztuskövetés útján vezetés, a tanúságtételre nevelés válik központi gondolattá.
B) Közösségi gondolkodás
Az „egyek legyenek” parancsának „elszabotálása” (Hunya) s ennek nyomán a nemzetek és osztályok közötti gyűlölködő harc századunk kereszténységének legsúlyosabb botránya. E felismerés a világháborút követő években egészen általános, halmozni lehetne az idézeteket francia, német szerzőktől éppúgy, mint P. Hunya lelkigyakorlataiból. Az sem kétséges, hogy e szabotázs történelmi oka a liberalizmus örökségeképp elhatalmasodott individualizmus, amely az eredeti bűnnek átkos következményeképp mélyen befészkelődött az emberiségbe. Viszont épp a „nemkeresztény kollektívumok felvonulása” (Hunya) erőteljesen odairányította a figyelmünket a liturgikus mozgalomban amúgyis ébredező keresztény közösségi gondolat felé, ami a Mystici Corporis enciklika óta egészen a homloktérbe került; nincs még egy pápai körlevél, amely olyan gyorsan belejutott volna az irodalmi köztudatba, mint ez, (Schmid M.)
Az Evangélium középponti gondolatának gyakori megelmélkedése, az Apostolok Cselekedeteiben bemutatott ősi szeretetközösségek szemlélete – „Nézzétek, hogy szeretik egymást!” – épp a gyűlölet világában egyhamar a figyelem középpontjába állították a testvéri szeretet-tanúságtétel kötelezettségét. Megkapó akár Godin és Michonneau írásaiban és Perrin naplójában („Táborainkban mi vagyunk Krisztus”, „A hitetleneknek joguk van rólunk megítélni a keresztényeket!“), akár a JOC egész irodalmában annak a szuggesztív kihangsúlyozása, hogy a távolállók felé szinte az egyetlen csalhatatlan tanúságtétel az egymásért való felelősségvállalás, érdeklődés, segíteni akarás, – egyszóval a testvéri szeretet tanúságtétele.
Lassankint tudatossá válik, hogy nincsen egyéni bűn, amelynek ne lenne közösségi kihatása. A közösségi felelősségtudat a hivatási kötelességek, a munkaerkölcs komolyba vevésére vezet. Az ateisták nagy érdeklődése a jobb világ megteremtése iránt egyre jobban a keresztények evilági felelősségtudatát erősítette, – különösen mikor pápai megnyilatkozások tömege ösztönzött arra, hogy a romokból emberhez, Krisztus fiaihoz méltóbb új világot építsünk fel. Bizonyos történelmi „lekésések” nyomán ma már egész általános az egyházi köztudatban, hogy a világ ébredező, fejletlen népei gondját nem engedhetjük át másoknak.
Ettől függetlenül a Titokzatos Krisztustest eleven tagjaiban a közösségtudat épp a liturgia megélése révén, majd helyenkint az üldözések nyomán elmélyült. És hihetetlenül megerősödött a közös látható Fő, az Atya szeretete. (Talán a rádió és televízió adta lehetőségek is segítettek, de lényeges a Gondviselés nagy ajándéka, hogy Szent Péter székén atyai, sőt már-már testvéri szív dobbanása hallik az egész keresztény család, sőt az egész emberiség felé.) A pápai körlevelek, megnyilatkozások ma túl tekintélyük vitathatatlanságán nem államfők kormánynyilatkozatai, hanem atyai és testvéri hangú megnyilatkozások gyanánt hatnak. A nagy nemzetközi zarándoklatok és kongresszusok különböző színű és nemzetiségű hívei mint testvérek a közös Atya házában családias szeretetközösség élményében részesülnek.
Az így elmélyülő közösségi gondolkodás – mint majd látni fogjuk – újjáalakítja lelkipásztori magatartásunkat, módszereinket. Az egyéni lelkipásztori munka („Einmannseelsorge”) helyébe a lelkipásztori együttes munkája lép, közösségi tanúságtétel lesz az egyik leghatásosabb nevelőeszközünk, ezért liturgikus- és szeretetközösségek alakítása a közelebbi célunk és a közösségi felelősségre nevelés egyik legfőbb gondunk.
C) Életszerű látásmód
Vallási gondolkodásunk megújhodása harmadik főirányulásának összefoglalóan az életszerű jelzőt adhatnám, – ebbe számos, egymással belsőleg összefüggő jelleg értendő: 1) lényegre irányuló, – 2) organikus, – 3) totális és kozmikus jellegű ez a szemlélet.
A lényegre irányulás századunk építőművészetében jelentkezett tán legfoghatóbban. Az érdeklődés az életet hordozó struktúrák felé irányul, a figyelmet elterelő cikornyák és megtévesztő staffázsok eltűnnek. A vallásos érdeklődés homlokterébe a kereszténység lényege kerül: Krisztus, továbbá keresztényvoltunk lényege: a Krisztussal való eleven kapcsolat a Titokzatos Krisztustest szerves közösségében, tehát a Krisztusban való élet. Per Ipsum, cum Ipso, in Ipso: Általa megváltva, kegyelméből segítve, benne élve a Titokzatos Krisztustest közösségében, folytatjuk a Megtestesülés és Megváltás nagy művét, hogy minden Krisztus Fősége alá foglaltassék… Így torkollik a lényegre irányuló reális és organikus látásmód a totálisba, a kozmikus gondolkodásba.
Lássuk egy kissé közelebbről e gondolkodásmódot főbb mozzanataiban s gyakorlati megnyilvánulásaiban:
1) A lényegre irányuló, reális tekintet tud világosan különböztetni: a fontosat a mellékestől, a dogmát a magánkinyilatkoztatástól, az örök isteni kincset a törékeny cserépedénytől, az Evangélium hordozó főgondolatait legendák elemeitől, szentmiseáldozatot népi ájtatosságoktól, főparancsot egyházi törvénytől, egyháziasságot klerikalizmustól stb. A legfontosabb azonban az, amit elöljáróban említettünk, hogy ti. a Krisztusban és Titokzatos Testében való életünk kerül a homloktérbe.
2) Ez átvezet az organikus gondolkodás- és látásmódhoz, ami egészen forradalmi átértékelés a régebbi mechanikus és sztatikus szemlélettel szemben. Ez a szerves gondolkodás ugyanis az Isten Országában is az organizmusok élettörvényeihez igazodik.
Erre tanít bennünket Krisztus Urunk. Íme néhány ily élettörvény gyakorlati következményeivel.
a) Az életfakadás törvénye: Élet csak életből fakadhat. A természetfölötti élet csak kegyelemből fakad. A kegyelmi tényező az első és Isten megadja ezt, ha kérjük. Innen az ima nagy apostoli jelentősége. Az apostol továbbadni hivatott a krisztusi hitet és szeretetet. De hit csak hitből, szeretet csak szeretetből fakadhat. Ezért csak a tanúságtevő apostol adhatja tovább a hitet, – agitátor, ügynök, hivatalnok soha.
b) A táplálkozás törvénye: természetfölötti életünk is elhal, ha nem tápláljuk. Ezért nincs apostol lelkiélet nélkül. A táplálkozás elegendő kell, hogy legyen, kalóriaminimummal tartósan élni, dolgozni nem lehet, – de egészen egyoldalú táplálkozással vagy tartós kihagyásokkal sem; természetes és természetfölötti életünkben egyaránt. A minimalizmus elve e téren is tarthatatlan ott, ahol a „bőséges élet” a cél.
c) A növekedés törvénye. Isten országa kicsiből növekszik naggyá, mint a vetés, Isten kegyelméből óriásivá, mint a mustármag. A növekedést Isten adja itt is, de megkívánja a szántóvető munkáját. E növekedés sokszor a belső szerves erjedés módján megy végbe, kovászmódra. A kezdés rendszerint elkülönítést, új keretet kíván: az új bor új tömlőt. Az első apostolok elitcsoportját is külön nevelte az Úr.
d) Az egyes tagok kapcsolata – mint Szent Pál is tanúja – a Titokzatos Krisztustestben is igen szoros; az egyik tag szenvedését meg kell érezze a másik is, ha valóban élő. A szolidaritás tudata e téren ma sokkal elevenebb valóság, mint régen. Ugyanígy szoros összeműködés szükséges az egyes tagok között, mint az emberi szervezetben, meglévén minden tagnak a szerepe a közösség életében. Ezért szerves együttműködés nélkül sem egészséges életműködés, sem az élet továbbadása nem lehetséges.
e) A természetfölötti életnek is a szabadság a levegője, akárcsak a testi és szellemi életé. A szabadság hiánya megfullasztja, a kényszer tehetetlen vele szemben. Ezért káros a vallás, a hitélet terén az erőltetés, az erőszakolás. Kényszerrel csak testeken lehet uralkodni, lelkeken nem. Erőltetést még egy finomabb mechanizmus sem tűr meg, nemhogy élő szervezet.
f) Az egység törvénye. Az uniformizálás, – az egyformaságra, vagyis a külső egységre törekvés – csak a tárgyak világában lehetséges. A természetes biológia és pszichológia nem ismeri, a természetfölötti életé sem. A természet és természetfölötti világ sokfélesége Isten gazdagságát tükrözi. De a felszín sokféleségétől lehet a mélyben belső egység.
Teljesen értelmetlen tehát minden átlagszínvonalra, nivellálásra való törekvés az Isten országában. Az Úr példabeszédei világosan utalnak a befogadóképességek és tehetségek különbözőségére, az Atya házának különféle lakóhelyeire. Magas eszményeket, súlyos követelményeket állít; aki fel tudja fogni, felfogja – s meg is kapja hozzá az elegendő kegyelmet. Kevés dolog bosszulta meg magát annyira, mint az a kishitűségből eredő, bár jóhiszemű törekvés, amely az elittől is vajmi keveset követelt. XII. Pius pápa sajnálattal állapította meg, hogy „sok lelkipásztor még nem tanulta meg, hogy munkatársai elé olyan magas célokat, feladatokat tűzzön, amelyek azokat valóban lelkesítenék, – sokan inkább adnak mindent, mint valami keveset”. (1953. jan. 11.)
A belső egység forrása és alapja Istenben van. Egyetlen út ez egység felé az Isten akaratához való igazodás és a Belőle való élet. A különféle növények a talajba eresztik életszívó gyökereiket és a nap felé törnek egységesen. A közös középpont felé való gravitálás, a közös cél felé haladás egységesít.
g) A természetfölötti élet éltető elve a Szentlélek. Legjelentősebb működése a kegyelem révén megy végbe bennünk, bár titokzatosan – ez már a természetfölötti világ jellemzése – de általában szervesen, fokozatosan. Ez a rendes működése – az ugrásszerű, a csodás a rendkívüli. Az előbbire építeni józanság, az utóbbira vakmerőség. A kegyelem szerves működése tehát kizár minden mechanikus hatást: a pap nem mágus, és a szentségek nem mágikus szerek. De nem is automaták. Az Egyház nem gyárhoz hasonló, ahol futószalagon dolgoznak. Nem a mérnök, a technikus, hanem a gazda, a kertész, a pedagógus, az orvos gondolkodása az irányadó inkább itten.
h) A kölcsönhatások és környezethatások a természetfölötti életben is jelentősek. A tanúságtétel, a jó példa hatása, a botrány negatív hatása jelentős. A fertőzés itt is gyorsabb, mint a gyógyulás, – a leromlás hirtelenebb, mint a felépülés. A környezet befolyása a természetfölötti életben is nagy; gyermekeket, lábadozókat itt is gondosabban kell óvni.
Az életben a közvetett hatások elegyednek a közvetlenekkel. Az Isten Országában is mindkét elv érvényesül. Krisztus közvetített, a pap közvetít, a világi apostolok közvetítenek. De a Szentlélek közvetlenül is működik bennük, és ők a Szentlélek erejében. A. Lélek ott fú, ahol akar. Nem „féltjük”, nem akarhatunk kizárólagossági jogokat vindikálni a közvetítésben, nem félthetünk senkit se szabadon kitenni hatásának, de legkevésbé sem lehetünk fal Isten és a lélek között, ahelyett hogy közvetítői volnánk. Szent Péter mondta: „ki vagyok én, hogy útjába állhattam volna Istennek?” (ApCsel 11,14)
i) A szerves gondolkodás ezért az Egyháznak a társadalomra, államra, világra való ráhatását ilyen organikus, alulról felfelé, belülről kifelé irányuló, lassú és közvetett befolyással képzeli. Tehát az Egyház a társadalomra, az államra nem mechanikus, hatalmi úton: kulcspozíciók, társadalmi kapcsolatok biztosításával akar hatni, hanem szerves úton: a lelkipásztorkodás és katolikus akció révén jó keresztényeket nevelni, lelkiismeretüket formálni, felelősségükre figyelmeztetni, hogy családi életük vonalán a társadalmat, hivatási és közéleti vonalon az államot alakítsák Krisztus szellemében. – Így lesz az Egyház a világ kovásza. Az így gondolkodó hívő, ha imádkozik: „Áraszd ki lelkedet és megújítod a föld színét”, – tudja, hogy először nekünk, az embereknek kell megújulnunk a Lélektől, s úgy fogjuk a Lélek szellemében és erejében megújítani a föld színét.
3. Ezzel logikusan eljutottunk az alapkiindulásban már jelzett totális és kozmikus gondolkodáshoz. A mai keresztények legjobbjai nem tűrnek mesterséges különválasztást égi és földi hazájuk s rendeltetésük között. A földet az égtől felejtő középkor tézise, majd az eget a földtől felejtő újkor antitézise után keresik a szintézist. Hitükből és a kegyelem erejében akarják megoldani a hivatási és családi élet problémáit – és hivatási, családi életük mintaszerű alakítása útján keresik a megszentelődés útját.
Ezért nem tűri a „vasárnapi kereszténység és hétköznapi pogányság” (Tagore) kettősségét, amely nem mindig farizeizmus, hanem egyszerűen arra a „keresztény schizophréniára” (Heer) vezethető vissza, hogy a legtöbb felnőtt keresztény vallási ismerete és élete infantilis, vagy legjobb esetben kamaszkori fejlettségű ugyanakkor, amikor egyébként a testi-szellemi élete elérte a nagykorúság fejlettségi fokát. Ezért hangoztatják ma mind erősebben a felnőttek hitbeli továbbképzésének fontosságát egyfelől, másfelől az élet gyakorlati kérdéseinek a hitelvekkel való rendszeres szembesítését, gyakorlati alkalmazás készségének a kifejlesztésére. (Cardijn óta e gyakorlati alkalmazások keresése „revision de vie”, az A. C. alapvető módszere.) Az elmélkedés mellett ez a másik legbiztosabb eszköz az Isten gondolatai szerint való élet alakításának útján.
Természetfölöttiség, közösségi gondolkodás, életszerűség: e három főirányulásban próbáltam jellemezni az új lelkipásztorkodás eszmei alapját. Világos, hogy mindez szorosan összefügg és végeredményben az „organikus gondolkodás” neve alatt foglalható össze, hiszen „benne élünk, mozgunk és vagyunk” a Titokzatos Krisztustest szerves közösségében. Mégis tudatosítani akartam e három irányulást a következő okból: Mindegyik irányban tudatosan kell nevelnünk híveinket éspedig pozitív irányban is, de negatív irányban is az „agere contra” pedagógiája értelmében egy-egy jellegzetes ellentétes magatartás irtogatásával. A természetfölöttiség vonalán a főellenség a naturalizmus, illetve az ebből folyó minimalizmus. A közösségi gondolkodás főellensége az egoizmus, amely a még igen általános individualista beállítottságban keres igazolást. A harmadik vonatkozásban részint a naturalizmusban fogant mechanikus gondolkodás, részint a schizofréniás kettősség, illetve a szoros értelemben felfogott vallási térre való leszűkülés a hibás magatartás.
Nagyon lényeges a gyakorlat számára tudatosítanunk: annyira összefügg e három irányulás, hogy végzetes hiba csak az egyiket is figyelmen kívül hagyni vagy elhanyagolni. Úgy járnánk, mint amikor a háromlábú szék egyik lábát vesszük ki: felborul a szék – vagy más hasonlattal élve: mintha testi egészségünk gondozásában a vérkeringés, légzés, anyagcsere folyamatai közül csak az egyik szenvedne is rövidülést. A gyakorlati tapasztalat mutatja ezt: Nem lehet például az individualizmus ellen küzdeni anélkül, hogy ne küzdenénk a minimalizmus ellen. Hogyan bírjam apostoli felelősségvállalásra azt, aki csak húsvéti „kötelességének” tesz eleget, és hallani se akar Szentírás-olvasásról? Az áldozatosságra nevelés nélkül hogyan gondolhatnánk a kis apostoli csoportok életben tartására? De lehet-e az evangéliumi gondolkodású felnőtteket is apostoli munkában részvételre bírni, ha mechanikusan, egyletesdi módon, öntevékenység és átfogó célok nélkül akarná valaki dirigálni őket?
(A továbbiakban az egyházközségi pasztoráció gyakorlati problémáit tekintjük meg, a fent vázolt elvek alapján, két részben: először a belső körben és a templomi térben folyó lelkipásztori munkáról, majd a parókián, a plébánia „vezérkari szállásán” és a lakónegyedekben folyó munkáról, végül arról lesz szó: hogyan győzi a pap ezt a munkát?)
Irodalom
A kérdés egészére vö. a következő műveket, bibliográfiával: a/ Coutourier C: Mission de l’ Eglise, Paris 1957; Rétif L. – Rétif A.: Pour une Église en état de mission (Je sais-je crois sorozat), Fayard Paris én.; Godin-Daniel, Michonneau-Chéry, Boulard művei Cerf „Rencontres” sorozatában – b/ Schurr V.: Seelsorge in einer neuen Welt, Salzburg, én. Otto Müller V.; Rahner H.: Die Pfarre, Freiburg 1956 Lambertus V. (igen gazdag irodalommal 151-158 l.).
Az 1. és 2. részre: A francia apostoli kezdeményezések legrészletesebb német nyelvű forrásanyagát lásd, Seelsorger Sondernummer 1947, Seelsorger V. Wien (a francia avant-gárda ausztriai előadássorozatának szövege); rövid kitűnő ismertetést ad Fischer E.: Die missionarische Pfarre (In: Die Pfarre. Wiener Seelsorgertagung 1953, Seelsorger V. 83-103 l.); magyarul vö. Gánóczy Sándor tanulmányát a MPE 14. és 16. számában. – A mai német lelkipásztori problémalátásra vö. a kitűnő keresztmetszetet: Fischer A. (szerk.): Seelsorge zwischen gestern und morgen, Freiburg 1961 Seelsorger V., továbbá: Kirchgässner A. (szerk.): Unser Gottesdienst, Überlegungen und Anregungen. Ein Werkbuch, Herder Freiburg én. (különösen Fleckenstein cikke 11-24. l.); Reuss M. J. (szerk.): Glauben heute, M.Grünewald V. Mainz én. (a német pasztorális tanárok konferenciájának érdekes előadássorozata).
A 3. részre vö. Perrin H.: Journal d’un prètre ouvrier, Paris 1945 Seuil (németül Fr. Pustet, Regensburg); Suhard: Le prètre dans la Cité, Paris 1949 (németül Rex V. Luzern); Liégé: Le prètre parmi nous (kézirat, Cité Ábrahám, Paris én.); Liégé A.: Adultes dans le Christ, Bruxelles 1960^2^ (németül Mündig in Christus, Freiburg Herder V. én.); Heer Fr.: Sprung über den Schatten (Herder Bücherei 57.); Papini: VI. Coelesztin pápa levelei, Veszprém 1947 (németül Herder Bücherei 84.). A Mystici Corporis irodalmi hatására vö. Schmid M.: Zeit im Buch 1962 III/2. 1.
II. rész
4. Az egyházközség
Az egyházközség a Titokzatos Krisztustest legkisebb területi egysége – s mint ilyen az Egyház, egy kis, körülhatárolt területen. S mivel az Egyház „signum levatum in nationibus”, az egyházközség is jel kell, hogy legyen abban a városrészben. Ezért a franciák tömören így foglalják össze az egyházközségi pasztorációs törekvések irányelvét: a lehető leghitelesebbé tenni Egyházunkat területünkön!
Az egyházközség középpontja a szentély, az itt lakozó Úr, az áldozat-bemutató oltár. Körülötte az Úr szolgái s a hívek imádkozó közössége, akik az Áldozat, a szentségek és igehirdetés kegyelmi erejével töltekeznek, de ugyanakkor elvegyülten élnek lanyhákkal, közömbösökkel és hitetlenekkel, hivatva, hogy kovász módjára hassanak ezekre. Életük színtere – hívőké és hitetlen szomszédoké egyaránt – túlnő az egyházközség területén. Hivatási és társadalmi életükben más személyekkel és közösségekkel érintkeznek, és területükön belül is és kívül is ki vannak téve a legkülönbözőbb behatásoknak. Ugyanakkor az egyházközség is szervesen beleilleszkedik nagyobb egyházi egységekbe (esperes kerület, egyházmegye): vannak tehát a határán túlnövő egyházi feladatok, csakis azon kívül kielégíthető igények. Mindez indokolja, hogy az egyházközségi lelkipásztorkodás problematikáját nem lehet a nagyobb összefüggésektől elvonatkoztatva önmagában vizsgálni, nem is szólva a merev egyoldalúsággal űzött öncélú és kizárólagosságot követelő egyházközségi lelkipásztori gyakorlat lehetetlen voltáról.
Az egyházközségi lelkipásztorkodás tervszerű felépítésének előfeltétele a külső és belső helyzet ismerete: a szociográfiai kép, a külső behatások vizsgálata s ezután a belső, mondjuk lelki térkép megrajzolása.
A szociográfiai kép
A szociográfiai helyzetfelmérés – kérdőívek útján való adatgyűjtés alapján – megmutatja, hogy milyen a hívők megoszlása kor és nem, valamint foglalkozás szempontjából, milyenek a kereseti és lakásviszonyok stb. Nem szorul bővebb kifejtésre, hogy mindez milyen fontos pasztorációs szempontból. Nem közömbös, hogy nyomorognak-e vagy magas életszínvonalon élnek a híveink. Nem érdektelen, hogy túlnyomóan munkás vagy földműves lakosságot pasztorálunk stb. stb. Ez általános és igen kézenfekvő szempontokon túl felmerülhetnek igen jelentős, időszerű szociográfiai mozzanatok is. Ilyen pl. manapság sok városi plébániánk hihetetlen cseppfolyós volta; a vándorlás (migration) problémája. A vándorlás lehet napi, heti vagy idényenkinti jelenség. Napi: Egy francia plébános mondta, hogy délben 20.000 híve van – éjfélkor 7.000. Nem nehéz eltalálni, hogy néhány gyár van plébániája területén. Heti: Burgenland püspöke szerint egyházmegyéjének legnagyobb városa – Bécs. Ugyanis több mint 100.000 „pendliző” jár Bécsbe dolgozni. Viszont egy fürdőhely plébánosának a nyaralási idényben van sokszorta több híve, mint télen.
A külső behatások
Igen fontos a külső behatások vizsgálata. Először tudatosítsuk az általános hatásokat, amelyek akár a korszellemben vannak adva, akár átmeneti jellegűek (politikai nyomás, háború stb.), de erősen befolyásolóak. Erre kár több szót vesztegetni. Inkább kiemelném a hivatási és társadalmi élettel járó igen jelentős környezeti hatásokat. Az átlagember életét sokkal jobban befolyásolja a munkahelye, valamint kedvteléseinek (szórakozás, sport, weekend) színhelye, mint lakóhelye. Sajnos ma már – egy szellemes megállapítás szerint – sok ember számára a lakás „az a hely, ahol munkája után arról álmodik, hol fogja eltölteni a weekendjét”… Ezért általános az a felismerés, hogy az intenzív plébániai pasztoráció mellett nagy gondot kell fordítani a híveknek a munkahelyén és szórakozásaik színterén „utánuk nyúló” különleges katolikus akcióra. Továbbá sok helyütt megfelelő várostervezéssel települési egységeket teremtve (több szomszédos plébániával) ide központosítják a katolikus művelődési és szórakozási intézményeket.
A lelki helyzetfelmérés
Kívülről befelé haladva eljutottunk a nem kevésbé jelentős, belső helyzetfelméréshez, mondjuk a lelki térképezéshez. E belső térképet kör alakúnak képzeljük el s koncentrikus körökben helyezzük el a lelkipásztori felelősségünkre rábízott híveket a következő rétegezésben:
1. A középpont a Szentély, amely körül a legbelső körben helyezkednek el annak leggyakoribb vendégei, illetve ezek közül is csak azok, akik apostoli felelősségük tudatában dolgoznak is az Isten Országáért, akár mint egyházközségi munkatársaink, akár máshol, egyházi vonalon.
2. A következő körgyűrűben helyezkednek el azok a buzgó hívek, akiket ugyan gyakran látunk hétköznapokon is a templomban, illetve vasárnapokon ismételten az áldoztatórácsnál is, de akik még nem ébredtek apostoli felelősségük tudatára, még nem nőttek ki az egoista, individualista vallásosságból. De hitükhöz, az Egyházhoz őszintén ragaszkodnak, és áldozatvállalás árán is tudnak krízishelyzetekben Krisztus és Egyháza mellett dönteni. – Már eleve leszögezhetjük, hogy ezeknek apostoli aktiválása – akár „csak” az imaapostolságra – elsőszámú programpontunk kell legyen, mert csak így lesz elég munkatársunk a többi feladat elvégzésére.
3. A harmadik körgyűrűt már élesebb határvonal választja el: Itt helyezkednek el a vasárnapi és húsvéti „kötelezettségüknek” rendszeresen eleget tevő hívek, tehát a minimális vallási életre szorítkozók. Ez, a két eddiginél többszörte népesebb csoport belsőleg korántsem egységes. Általában azt mondhatjuk talán, hogy hitükben több a tradíció, mint a személyes meggyőződés, ezért válság esetén aligha döntenek Krisztus mellett.
4. A negyedik réteget alkotják a csak ritkán gyakorló, inkább csak „anyakönyvi” katolikusok.
5. A legkülső körben a távolállók, hitetlenek, egyházellenesek. – Ezzel felöleltük a területünkön lakó, felelősségünkre bízott személyeket.
Ezt a belső felmérést reális őszinteséggel kell végeznünk és szembe kell nézni a rideg valósággal, hogy megláthassuk feladatainkat.
Így pl. egy ma nem is kedvezőtlen közép-európai átlagot képviselő nagyvárosi egyházközséget tekintve – konkrét, közelről ismert példára gondolok – e rétegek így alakulnak: 1) A belső mag 1⁄2 %-ot, 2) a második csoport 2 %-ot, 3) a harmadik 17, 5 %-ot – vagyis a rendszeresen gyakorlók összesen 20 %-ot tesznek ki. A külső két körgyűrűben hozzávetőlegesen 40-40 % helyezkedik el.
Reálisabbá teszi a képet, ha megnézzük, hogy mi a korszerinti megoszlás e rétegeken belül. A példánkul szolgáló esetben az egyötödöt kitevő gyakorlók csoportjában a 20 és 50 év közöttiek csak 25 %-ot tesznek ki, ami az egésznek 5 %-a.
Még reálisabb képet nyerünk, ha a nemek szerinti megoszlást is vizsgáljuk: a példánkban szereplő 5 % egynegyede férfi, háromnegyede nő, de ettől eltekintve is tény esetünkben, hogy az életre befolyó, legaktívabb rétegnek mi csak 5 %-át értük el közvetlenül.
Feladataink, célkitűzésünk
Minél reálisabb a kép, annál világosabban adódnak a teendők, munkánk irányai, célkitűzései.
a) Az első feladat a központ körüli belterjes munka: a legbuzgóbbakat életszentségre, apostoli felelősségből eredő közösségi munkára nevelni. Fáradhatatlan törekvéssel kijjebb kell tolni a legbelsőbb kört, míg eléri a másodikat, ha ui. buzgóbbjainkat az Úr munkatársaivá is tettük.
b) A másik feladat a középponti magból kifelé sugárzó hatás: ez a most már megnövekedett belső mag tanúságtételével, különösen mint liturgikus közösség és szeretetközösség erős vonzerőt gyakorol a lanyhábbak felé; a belső kör lassankint bővül. A cél, hogy gyakorló híveink buzgó, hitüket élő keresztényekké legyenek – az ízetlen só ízes sóvá váljék.
c) Ezt a belterjes munkát és tanúságtételt követi, illetve vele karöltve jár a kifelé ható, hódító munka a szeretetszolgálat jegyében; a ritkán gyakorlókat a városnegyedek apostoli munkája s a munkahelyükre utánuk nyúló Katolikus Akció révén igyekszünk elérni. De a ritkán gyakorlókon túl a távolállók, hitetlenek körébe is behatol az apostoli munkatársi körünk. Ezeket néha liturgikus közösségeinkben is láthatjuk, sőt olykor családi ünnepeken és egyéb rendezvények „nyitott ajtaján” keresztül, is kapcsolatba kerülhetünk velük.
E koncentrikus és párhuzamos akciók mind összefoglalhatók ebbe az elvbe: Valódi, hiteles keresztény tanúságtételre törekszünk a templom liturgikus közösségében és a lakónegyedek szeretetközösségében. A szolgáló szeretet jegyében akarjuk jelenvalóvá tenni az Egyházat híveink életének egész vonalán, tehát a templomon kívül is – nagy érdeklődést mutatva híveink „profán” problémái s a „kívülállók” iránt. Összefoglalva, mint már említettük: a lehető leghitelesebbé akarjuk tenni Egyházunkat területünkön.
Mindez azonban feltételezi a lelkipásztorkodásban a rendszeres összmunkát („Pastoral d’ensemble”): a) a lelkipásztorok papi tevékenysége terén, egymásközti munkamegosztásban, b) a papok és világi munkatársak tervszerű, közös együttműködésében.
5. A legbelsőbb kör
Menjünk sorjában: kezdjük a legbelsőbb körrel. Ezek az Úr leghűségesebb vendégei. A napi és heti áldozok, hétköznapi szentmiséink résztvevői (amennyiben ezt mi, városokban, az esti misék beállításával lehetővé tettük). Kezdetben ebből a legbelsőbb körből kell kiindulnunk. Vészes hiba volna „tabula rasa”-val kezdeni akarni. Az előzményekre, elődünk, elődeink munkájára kell szervesen továbbépítenünk.
A kiinduláskor meg kell teremtenünk a közös lelki, szellemi alapot: lelkigyakorlattal vagy megfelelő konferencia-sorozattal. Ebben meg kell adnunk a szükséges lényegi látást – sokaknál új lesz az a természetfölötti, közösségi szellem, amiről elöljáróban szóltunk – el kell mélyítenünk lelkiéletüket, felcsiholni a bennük szunnyadó Isten- és emberszeretetüket, hogy vállalják az áldozatot a hódító apostoli munkában. De erre fel is kell lelkesítenünk őket. Mi tegyük ezt, és ne bízzuk meghívott lelkigyakorlatoztatóra, hiszen lelki kapcsolatot is kell teremtenünk leendő munkatársainkkal.
Legyen szabad a magam gyakorlatából a következő megoldást felhozni: Egy héten keresztül esténkint két, kb. 40-45 perces elmélkedés (közben negyedórás szünettel és adorációs lehetőséggel), a végén közös – anyanyelven végzett – Completoriummal (elég egy zsoltár) és áldással. Vagy a hét három utolsó napján este ugyanígy és a teljes vasárnapon lelkinappal. Ideálisabb megoldás, aminek itt kint alig lehet akadálya, hogy a hétvég beiktatásával zárt lelkigyakorlatot adunk.
Az előadássorozat címe ez volt: „A teljesebb élet”. Tárgya a Krisztus Titokzatos Testében való életünk. Témái: A hit; a megtérés; a krisztuskövetés (a hivatási és családi életben) a két főparancs vonalán megmutatva: 1. Imádság, Isten akaratának a tejesítése, önmegszentelés, főként 2. az „új parancs” jegyében. A felebaráti szeretet, „egyek legyenek”, apostoli felelősség. Ezzel eljutottunk a végső célhoz: a világi apostolság gondolatának a gyakorlati kifejtéséhez.
Az imaéletre és liturgiára való nevelés (szép közösségi misék, Prima, Completorium, adorációk, keresztút, rózsafüzér stb.) szervesen hozzátartoznak a lelkigyakorlathoz, csakúgy mint a kiosztott és együtt (étkezés közben) végzett megfelelő olvasmányok és a naponta, legalább egyszer tartott közös megbeszélés. Általában minden konferenciánk végén kérdésekkel meg kell győződnünk a megértés és visszhang fokáról. Az utolsó közös, ankétszerű megbeszélésen, nyíltan toborzunk munkatársakat Krisztusnak, akik önálló felelősséggel osztozva lelkipásztori munkánkban segítőtársaink hajlandók lenni. Az önként jelentkezők első munkatársaink.
Az első dolgunk, hogy az így toborzott munkatársainknak rendszeresen szolgálatukra állunk. Hetenkint egy konferencián, illetve alkalmasabban bibliaóra keretében alkalmat adunk hitük, lelkiéletük elmélyítésére és következetesen vezetjük őket a krisztuskövetés útján, önmegszentelésükben – mindig a már említett evangéliumi és közösségi szellemben, a családi és hivatási kötelességek odaadó teljesítésére, a felebaráti szeretet mintaszerű tanúságtételére, apostoli felelősségükre irányítva figyelmüket.
A heti bibliaórák jelentősége felbecsülhetetlen. Nemcsak gyönyörű lehetőség katolikus elitünk lelki nevelésére, de lassankint meglátjuk, hogy itt egy kis, de jelentős ajtó nyílik új meg új apostolok szerzésére és nevelésére. Csakhamar jönnek a vendégek, akiknek idővel lelkinapon vagy újabb lelkigyakorlatos sorozattal pótlólag megadjuk a szükséges alapokat.
Ezzel újból bővül munkatársi körünk.
E munkatársakkal azután megkezdjük a rendszeres munkát. Erről később bőven lesz szó. Előbb azonban biztosítjuk a munka imádságos hátvédjét. Hétköznapi szentmiséken és esti ájtatosságaink alkalmával, a buzgó öregasszonyokból alkotott Oltáregylettel vagy a Legio Mariae imádkozó „segédlegionáriusaival” rendszeresen imádkoztatunk a lelkipásztori és apostoli munka foganatjáért.
6. Templomunk szelleme
A most vázolt, kisebb körben folyó, de elengedhetetlen aprómunka mellett párhuzamosan az első naptól kezdve természetesen el kell kezdenünk a templomi liturgikus életnek olyan szellemű alakítását, hogy állandó híveinkre építő hatású, de a ritkán betévedőkre is vonzó legyen. Elsőben néhány szót templomi munkánk keretéről és színhelyéről, magáról a templomunkról. Legyen nemes ambíciónk tárgya, hogy minél szebb legyen. Legyen művészi a külső-belső kialakítása – a giccs nem méltó a Legfölségesebb hajlékához, hazug, és taszító hatású az igényesebbekre, kívülállókra.
A giccs következetes irtogatása során terjedjen ki figyelmünk az érzelgős énekek és mondvacsinált, édeskés imaszövegek kiirtására is.
Ne legyenek gátlásaink, ha előítéletekkel kell szembeszállnunk, és legyünk fáradhatatlanok híveink ízlésének a nevelésében is. Természetesen okos pedagógiával, tapintattal kell eljárnunk. Így nem kezdhetjük mindjárt azzal, hogy az egyszerű hívek áhítatának a közkedvelt tárgyait – pl. egy Mária-szobrot – azonnal kicseréljük, vagy pláne eltávolítjuk. Ezt lassú nevelőmunkának kell megelőznie.
Irányítsuk a figyelmet a lényegre. Ha nincs is modern vagy ókeresztény stílusban épült templomunk, ahol a figyelem önmagától ráirányul a főoltárra, igyekezzünk legalább a díszítésben mértéket tartani, a gyertyatartók, ereklyetartók és vázák számát csökkenteni. Bölcs önmérséklet a helyénvaló a szobrok tekintetében is. Nem lehet valamennyi áhítatgyakorlat számára egy-egy sarok, képpel vagy szoborral a templomunkban, – figyelmeztet P. Gutzwiller, elrettentő példaként említve egy rivierai templomot, amelyben összesen 9 Mária-képet számlált.
Jó hallást és rálátást biztosító szószék és ambó, továbbá hozzáférhető keresztkút (ezekre visszatérünk még!) elengedhetetlen.
Legyen templomunk mindig rendes és tiszta: a hűséges gondozás hitünket sugározza, hogy szent az a hely, a Fölséges hajléka…
A hívek templomi viselkedése legyen tiszteletet mutató, összeszedettségre indító, fegyelmezett.
Itt a közös imádságon és éneken kívül a megjelenésre, ülésre, térdhajtásra, oltárhoz vonulásra is gondolunk: Neveljük híveinket pontos megjelenésre. A padba üléskor a szélső helyeket hagyják szabadon és lehetőleg fokozatosan az első padokat töltsék meg. Mindez a közösségi nevelés lényeges mozzanata – ne kíméljünk fáradságot e téren. Vonatkozik ez az oltárhoz vonulásra is szentáldozáskor: fegyelmezett rendben történjék ez, egy irányban ki és a másikban vissza (ha csak lehetséges), a térdhajtás is úgy, hogy egymást ne gátolják és az időt se húzzák. Tehát segítsék, és ne zavarják egymást: szeretetközösség és „jól rendezett sereg” benyomását keltsék a kívülállókban.
Utoljára, de nem utolsó sorban szólnunk kell itt a lelkipásztor templomi magatartásáról is. Hogyan váltjuk a gyakorlat aprópénzére a „hiteles tanúságtétel” említett irányelvét? Itt négy mozzanatot emelünk ki:
Elsősorban hitet kell sugároznia szolgálatunknak. Csengjen a fülünkbe papszentelésünk intelme: Agnoscite quid agitis – imitamini quod tractatis. Krisztus szolgái, isteni misztériumok kiszolgáltatói vagyunk. Ezt kell észlelhetővé tennünk mozdulatainkkal, viselkedésünkkel, liturgiánkkal. Ezért gondosan igyekszünk liturgikus szolgálatunktól az üzemszerűséget, rutint, stílustalanságot (elsietés, elnyújtás, modorosság) távol tartani.
Ehhez szorosan kapcsolódik a szolgáló szeretet tanúságtétele. Hiszen Annak vagyunk szolgái, aki szolgálni jött, nem uralkodni. Aki tanítványainak a lábát mosta és teljesen odaadta Magát érettük. Ennek a szolgáló szeretetnek a főbb megnyilvánulásai:
A szentmiseáldozat és a szentségek liturgiájának a magyarázatával vigyük közelebb híveinkhez a hit világát, értsék vagy legalább sejtsék meg, miben vesznek részt. A hívek együtt mutatják be a pappal a szentmisét, rájuk is vonatkoztassuk a követelményt: agnoscite quid agitis.
A szolgáló szeretet szellemében alakítjuk az istentisztelet rendjét, hiszen mi vagyunk a híveinkért, tehát alkalmazkodunk igényeikhez, idejükhöz – és a „sacramenta propter homines” elve alapján inkább megkönnyíteni, mint megnehezíteni törekszünk a szentségek vételét.
Így ma már városokban, az életnek este felé való eltolódását tekintve, súlyos pasztorációs vétek számba megy a hétköznapi esti misétől való elzárkózás s általában a falusi életritmus korai időpontjainak erőltetése. Ezért próbálkoznak ma már a késő reggeli, 9 órás misével (a háziasszonyok számára) és nagyvárosok üzlet- és gyárnegyedeiben a déli misével is. Ezzel megkönnyítjük – a mai szentségi böjt mellett – a gyakori szentáldozást, gyóntatószéki rendelkezésre állásunkkal pedig a vasárnapinál nyugodtabb gyónást. – A népes miséken a több áldoztató, a nem elnyújtott prédikáció is a híveket szolgálás készségét mutatja.
A szegények között, szegénysorban élő, első tanítványait a szegények közül választó Jézus a Mesterünk – és azt is tudjuk, hogy kevés bűnt ró fel annyira a mi népünk is a papnak, mint a pénzsóvárságot. Ezért kezdték a francia külvárosi lelkipásztorok is azzal, hogy szegényen éltek híveik között, és szigorúan száműztek a templomból minden pénzpolitikát és társadalmi különböztetést. Ez ma már általános irányelv kell, hogy legyen.
Emeljük ki például a házasság szentségének kiszolgáltatását. A legszegényebb ördögnek is ugyanazt az ünnepélyes esküvőt teszik lehetővé, mint a jómódú polgárnak. Amikor jelentkezik és a taksa után érdeklődik, azt mondják: nem törődnek, fizet-e vagy sem, ha akarja, bedob valamit a perselybe. Jegyesoktatásban nincs különbség. A szertartásnál sem: szépen kivilágított szentélyben, virágdíszes oltárnál, pluviáléban esket mindenkit a pap. Legföljebb külön szolgáltatásokért kell fizetni: pl. szólistáknak, kántornak énekbetétekért, sekrestyésnek különleges díszítőmunkáért (pl. végigfutó szőnyeg). De elvszerűen nem a pap kezébe fizettetni.
Végül a közösségi szellem bizonyságát is megkívánja a paptól a mai lelkipásztori munka. Nem nevelhetünk, alakíthatunk közösséget, ha magunk individualista módon élünk és működünk egymás mellett. Itt is a magával ragadó példa a legjobb pedagógia. Ez elsősorban a tervszerű együttműködésre vonatkozik: elvi kérdésekben egységesen járnak el.
A közösségi tanúságtétel terén elragadó élmény volt számomra Michonneau abbé plébániájának szentmiséje ebből a szempontból: A plébános éppúgy, mint a többi pap szembefordulva misézik, mialatt egy másik paptársuk karingben „vezeti” a misét: magyaráz, éneket vezet és prédikál. Közben legalább ketten (!) gyóntatnak, és egy másik pap vagy diakónusként szolgáló laikus-testvér hátul körbejárva ellenőrzi az imakönyvek kiosztását, a közös éneket és recitálást, meg-megsegítve ebben a híveket. Áldoztatáskor legalább egy, tömeges misékkor két segítő is áldoztat a misézővel, hogy fölöslegesen ne tartsák fel a híveket, akik fegyelmezetten, ügyesen járulnak az áldoztatórácshoz. Végül amiről a hívek nem tudnak, csak hatását érezhetik: utána a papság megbeszéli a prédikációkat, amelyeket a hét elején közösen – témájában és főbb pontjaiban azonosak! – tűztek ki.
Különösen építőleg hat a hívekre, ha papjaikat közösen látják imádkozni. Ezért végzett a mi nagyszerű Vedress prelátusunk káplánjaival ebéd után közös templomi adorációt – tapasztaltam hatását a hívek között!
7. A liturgia
Ezzel már el is jutottunk a liturgiához. Tekintsük meg kissé közelebbről, gyakorlati módon hogyan érvényesülnek itt az apostoli szempontok: közelebb hozni híveinkhez a misztérium világát, elmélyíteni hitüket, imaéletüket, imádságos közösséget formálni, amely vonzóan, hódítóan hat a távolállókra is.
A) Szentmiseáldozat
A liturgia középponti cselekménye a szentmiseáldozat. A Mediator Dei kiemeli: „A kereszt ereje a szentmiseáldozaton keresztül jut el hozzánk.” Világosan következik tehát ebből, hogy minden liturgikus törekvésünk homlokterében a szentmise kell, hogy álljon: hogy híveink minél jobban megértsék, átéljék, és együtt mutassák be – egymással és egymásért imádkozva – a szentmiseáldozatot. Legyen széles skálája a szentmisék liturgikus alakításának.
A minimum, hogy a mise előtt kihirdetik, (esetleg az előimádkozó, vagy a sekrestyés) hogy mi a napi liturgia tárgya, és hogy miről szól a miseszöveg (ami nem okvetlenül azonos pl. ha votivmisét mondunk), hozzáfűzve a legszükségesebb liturgikus magyarázatot, utalva az énekre és esetleg azt is megmondva kiért, illetve milyen szándékra mondják a szentmisét.
A közös liturgikus alakítás legalsó foka a minimálisan megszabott közös recitálás lehetőségének kihasználása (Confiteor, Gloria, Credo, Sanctus, Pater noster, responsoriumok), esetleg népénekkel.
A további fokozat a mindvégig (lektorral és) élőimádkozóval végzett „missa recitata”, esetleg népénekkel.
Időnkint igen hasznos magyarázott szentmisét „missa conferata”-t is beállítani, különösen olyan időkben, amikor többen vannak a távolállók (pl. délben). Ezek legyenek igazán vonzóak, ének és közös imádság fegyelmezett rendben történjék, egységes irányítással (az elszórtan elhelyezett, gyakorlott hívek magukkal ragadják a többiek imáját, énekét). A nagymisék, a liturgikus korális újabb lehetőségeket nyújtanak a liturgikusan képzettebb közösségek aktív bekapcsolására. Jelentősek a közös liturgikus akciók a szentmise kapcsán pl. nagyszombat éjjelén a keresztségi fogadalom megújítása égő gyertyával. Időnkint a felajánlási adománynak oltárhoz vitele, vagy az áldozáshoz konszekrálandó kisostya odavitele ad tevékeny bekapcsolási lehetőséget. (Különösen zárt közösségek miséjén, lelkinapokon stb.)
A szentmiseáldozat közösségi átélése szempontjából nem lebecsülendő értéke van a „versum populum” oltárnak. Sokan úgy segítenek magukon ennek híján, hogy legalább egyes alkalmakkor állítanak fel hordozható asztal-oltárt a szentély elülső részében, és így miséznek, híveikkel szembefordulva, hogy így vigyék közelebb hozzájuk a szentmisét, pl. ifjúsági miséken, kisebb közösségek miséin, nagy ünnepeken – persze különösen gondos, szép közös alakítással.
Aki már megpróbálta ezt, sohase fogja elhagyni. Tewes müncheni plébános említ két jellemző reakciót a szembe-misézéssel kapcsolatban. Az egyik: „Nem jövök többet, mert ebből nehéz kivonnia magát az embernek. “ A másik: „Úgy voltunk, mint az apostolok az utolsó vacsorának asztala körül”. Mindkét hozzászóló megérezte a lényeget.
Liturgikus főtörekvéseink
Tudatosítsuk időnkint magunkban, mire irányulnak elsősorban törekvéseink a szentmiseáldozat magyarázása és közös alakítása során, s igyekezzünk, hol az egyik, hol a másik mozzanatot előtérbe tolva, legalább valamit tenni mindegyik irányban:
a) Legelső törekvésünk a misztériumok világának, hitünk igazságainak lehető megértetése, nemcsak szóval, hanem az élmény erejével. Sokszor elég csak egy-egy utalás a szentmise lényeges részeire, a liturgikus ünnep vagy évszak tartalmára, az időszerű misztériumra (pl. az invitatorium, a Prefáció, az oráció egy-egy kifejező mondatával.) Máskor a tanító rész egy-egy gondolatát emeljük ki, vagy esetleg liturgikus homíliában a napi miseszövegen végigvonuló gondolatot mutatjuk be (vö. Parsch Pius Liturgikus homíliái). De valamit mindig éreztessünk meg az Áldozati cselekményből és az időszerű hittitokból magyarázatunkban.
E változatos, de lényegmutató konferálásnak Pántol Márton volt mestere. Hadd idézzem pl. a Hanc igitur-kor visszafojtva mondott szavait: „Elérkezett a legszentebb pillanat. Az utolsó vacsora valósággal megismétlődik. Krisztus Urunk a kenyér és bor színe alatt feláldozza Magát érettünk… Áhítattal boruljunk térdre, s amikor a miséző pap fölmutatja a kenyér és bor színében Megváltó Jézusunkat, hittel, szeretettel, imádással tekintsünk föl reá!” Vagy az ifjúságra oly hatással volt konferálása Ite missa est-kor: „Az Áldozat bemutatása véget ért. Részt vehettünk a szent áldozati lakomán. A miséző pap elbocsájtja a híveket: Menjetek, küldetéstek van! Ti Krisztus kovásza legyetek a világban. Ehhez az apostoli munkához kapjuk Isten áldását. Áldjon meg minket…”
b) Ezzel párhuzamosan aknázzuk ki a kínálkozó lehetőségeket, hogy híveink a liturgia révén megtanuljanak jól imádkozni. Emeljük ki a különösen szép, magvas imákat, mutassunk rá a liturgikus ima nagy tárgyilagosságára, az elsősorban dicsőítő és hálát adó s mindig közösségi jellegére. Lassankint megtanulnak az Írás inspirált szavaival imádkozni. Egy-egy szép evangéliumi idézetet, zsoltárverset, vagy kánon-részletet szinte lopjunk bele észrevétlenül magánimáikba.
Idézzük újra Pantol Mártonnak az Úrfelmutatás utáni rögtönzését: „Mindenható Isten, aki már az Ószövetség áldozatait, Ábel, Melkizedek és Ábrahám áldozatát szívesen fogadtad, tekints kegyesen ez oltárra. Itt van a legszentebb áldozati adomány, Egyszülött Fiad szent Teste és Vére. Az áldozatbemutató pappal mi is „alázatosan kérünk Téged, vitesd ezeket szent angyalod keze által égi oltárodra isteni fölséged elé, hogy mindnyájan, akik erről az oltárról szent Fiad Testét és Vérét magunkhoz vesszük, minden mennyei áldással és kegyelemmel elteljünk. Ugyanazon Krisztus Urunk által. “ Hívők: Amen. “
Ilyen és hasonló imákkal eleinte megtörhetjük a kánonban annyira kívánatos csendet, hogy a hívők idővel fel is tudják használni e csendet.
c) Másik célunk a híveknek a közös Áldozat-bemutatásba és közösségi imába való aktív bekapcsolása. Nemcsak azért, hogy tudatosítsuk bennük az egyetemes papság gondolatát, hogy ők is együtt-bemutatói az Áldozatnak, hanem, hogy öntevékenységük révén saját élményükké is tegyük a liturgiát. Közismert lélektani igazság, hogy a legkisebb, jelentéktelennek is látszó öntudatos akcióval, vagy csak gesztussal együtt jár a belső kapcsolódás és azonosulás – a puszta benyomásból élmény lesz. Figyeljük csak meg a különbséget valamelyik egészen passzív, minden közös akcióból kimaradó, a közösségi istentiszteletben is „magánáhítatát végző” hívőnk és egy másik, a zsúfolt templomból az oldalkápolnába kiszorult, de szívvel-lélekkel együtt éneklő-imádkozó hívőnk között.
d) Végül fontos igyekezetünk tárgya, hogy híveink ne csak egymással és „egymás mellett ülve, egyszerre imádkozzanak” – ez volt Michonneau abbé meglátása egy külföldön látott, bár fegyelmezett, de igen individualista jellegű istentiszteleten – hanem közösen egymásért, s a nagy közösségi érdekekért imádkozzanak. Ez sem megy magától. Erre is nevelni kell híveinket, mégpedig a következetes gyakorlattal.
Liturgikus közösségformálás
E pontnál meg kell állnunk. Hiszen alapvető célkitűzésünk a vonzó liturgikus közösség kialakítása. Ennek egyik legfőbb titka az egymásért mondott közös imádság közösségformáló ereje. Lássuk a gyakorlatban:
Az első lehetőség: a megemlékezések. Elsősorban a szentmise élőkért és halottakért mondott megemlékezései. Aknázzuk ki ezeket.
Hadd idézzem újra Pantol Márton szép konferálását a Sanctust követő ének után: „Közben a miséző pap megemlékezett (megemlékezik) az élőkről: mirólunk, akik itt vagyunk és részt veszünk a szent Áldozatban, mindazokról, akik imáiba ajánlották magukat és végül minden élőről. Gondoljunk mi is azokra, akikről a mai szentmisében különösen meg akarunk emlékezni: élő hozzátartozóinkra… barátainkra… jótevőinkre… ellenségeinkre… azokra, akik most nem vehetnek részt a szentmisén: a betegekre… azokra, akik ma különösen imáinkra szorulnak… akik imáinkba ajánlották magukat… gondoljunk édes hazánkra.” (A pontok a rövid szüneteket jelzik. Nem okvetlenül valamennyit soroljuk fel.) Sajátos jellegű misék sajátos megemlékezéseket kívánnak, pl. az ifjúsági misén a szülőkért, tanárokért, jótevőkért, beteg iskolatársakért imádkozunk. – A halottakért mondott megemlékezésben az elhunyt rokonokért, barátokért, egyházközségünk új halottaiért imádkozunk.
Kiaknázandó még az egyházért, pápáért, püspökért mondott megemlékezés is, valamint a közösségi érdekekért mondott esetleges oratio imperata-k (pápáért, zsinatért, püspök-szenteléskor, missziókért stb.), s esetleg a mise végén különleges alkalmakkor mondani szokott közös Miatyánk-Üdvözlégy (a missziókért, papi hivatásokért, a hazáért, az ifjúságért, családjainkért, a keresztények egységéért, a Hallgatás egyházáért, a békéért stb.) Továbbá rendszeresen imádkoztassunk a pápa szándékára is, megemlítvén annak tárgyát. – Németországban az offertoriumkor mondanak litánia-szerű invokációkat. – Ezek mind hozzásegítenek ahhoz, hogy kiemeljük híveinket saját énjük szűk köréből és lassankint megtanítsuk őket a világegyház méreteiben gondolkozva a „teljes Krisztussal” (Szent Ágoston) imádkozni.
A missziókért, missziós hivatásokért imádkozást, s általában a világmissziók gondolatának az állandó ébrentartását a liturgia útján különösen szorgalmazzák újabban. XII. Pius pápa missziós enciklikájában nyomatékosan figyelmeztet erre. Érezze a közösség, hogy az Áldozatot „pro totius mundi salute” mutatják be, hogy a távolban sok-sok tagja él a közös nagy családnak, térben és időben ugyan elválasztva, de szoros kegyelmi kapcsolatban – sőt az emberiség nagy családjának még sok tagja e család szoros közösségén kívül él, tehát annál inkább rászorul az értük is bemutatott Áldozat kegyelmeire. A mi kis közösségünk gondja abban az arányban csökken, amily arányban magunkévá tettük az összes közösségek gondját (vö. 2Kor 11,28). Hiszen a misszió a szomszédunknál kezdődik – s ha erős gondunk van a távoli pogánymissziókra, és általában az emberiség nagy családjának közös gondjaira, akkor intenzívebben fogjuk felkarolni a mi diaszpóra-hitetlenjeink ügyét – aminthogy nincs igazi értékes missziós-munka apostoli szellem nélkül – legföljebb merő sztaniolpapír gyűjtés.
Külső figyelmeztetés sem árt: Ezért mondották kívánatosnak az 1960. évi versailles-i liturgikus napon az istentiszteleti tér oly szellemű alakítását, hogy „a helyi keresztény közösség megéljen valamit a világegyház teljességéből”. Michonneau abbé templomában a főoltár fölött függő viola böjti leplen ott a világtérkép kontúrja az éhező területek kiemelésével – P. Leppich kis közösségei előtt a térkép, amelyen kis zászlócskák jelzik, hol van épp akkor katasztrófa, éhínség, egyéb krízis.
Ne féljünk egy-egy hívőnk szándékára is imádkozni különleges alkalmakkor, a mise végén, amint a temetési miséken is szoktuk. Akár a szentmise szándékára, ezt meg is mondva: pl. egy édesapa megtéréséért – akár ettől függetlenül különös szükség esetén, pl. egy nagybetegünk aznapi operációja sikeréért. Az ilyen ima a szolidaritás érzését fejleszti és az érdekeltek hálásan őrzik meg emlékét.
Az ily ima közösségformáló erejére szívesen felhozom egy kedves élményemet: Történt, hogy napokon keresztül minden szentmise végén és esti ájtatosságunkon közösen imádkoztunk egy kétségbeesett édesanya élet-halál közt vívódó egyetlen gyermekéért, akinek életben maradásában az orvosok már nem nagyon reménykedtek, és szinte úgy könyörögtük vissza a halál torkából. Utána ismételten újra közösen mondtuk a hálaadást. A boldog édesanya ezentúl mindennapos hívőnk lett, mindenkivel szemben hálát érzett és mutatott, s mindnyájan valahogyan egy nagy család élményében részesültünk.
Az egymásért való ima azért is jelentős, mert tanúsítja, hogy igyekszünk híveink számára életük minden pillanatában, jelenvalóvá tenni az Egyházat. Éspedig túl a rendes és szokásos alkalmakon is, hiszen azt, hogy az Egyház ott áll szentségeivel életük fordulóinál a keresztségtől halálukig, a hívek megszokták, és szinte hivatalos szolgáltatásként veszik. De nagyon hálásak, ha ezen felül, a leleményes szeretet megnyilvánulásaként minduntalan észlelik az Egyház, jelesül az őket körülvevő kis közösség gondoskodását. E helyütt csak az egymásért való imádságot említem (egyéb szeretetszolgálatokról a lakónegyedekben folyó munka során lesz szó).
Az egymásért való imádságra hadd említsek még pár példát a jól bevált gyakorlatból: Hetenkint, de legalább havonkint szentmisét mondunk, és ennek végén közösen imádkozunk a szülés előtt álló fiatal anyákért. Rövidesen meglátjuk, hogy milyen állandó, hálás közönségünk lesz a fiatal édesanyákból ezeken a miséken. – Felállíthatunk perselyt a tisztítótűzben szenvedő híveinkért, akikért senki sem imádkozik vagy miséztet. Ebből azután hetenkint mondatunk szentmisét elhagyott szenvedő híveinkért, imádkozunk érettük, és tudatosítjuk is híveinkben, hogy így fokozatosan kiszabadíthatjuk régóta szenvedő, de elhagyott híveinket. (Meglátjuk, hogy ez a persely sose apad ki!) E két alkalom éreztesse velük, hogy már születésük előtt – és még évtizedekkel haláluk után is jelen van számukra az Egyház nagy családja. Anyák Napján az édesanyákért, a Szent Család ünnepén a családokért imádkozunk közösen. Kitűnő alkalmak még az ezüst- és aranylakodalmak, papszentelés-primicia, szerzetesi fogadalom stb. – A párizsi St. Séverin templomból kiinduló érdekes új kezdeményezés: a templom bejáratánál nagy intencióskönyv van kitéve, amibe a hívek bejegyzik különleges imaszándékukat; felajánláskor az oltárhoz viszik, s a miséző pap megemlékezik e szándékokról.
Különféle jellegű misék
Az évek hosszú során keresztül közösen bemutatott szentmiseáldozat, a sok közös és egymásért végzett imádság kialakítja templomunk liturgikus közösségét. Tekintettel ennek fontos apostoli szerepére, még foglalkoznunk kell azzal a már érintett ténnyel, hogy a különféle szentmisék közönségének jellege különböző, ennek megfelelően igényeik és befogadóképességük is, tehát más és más lelkipásztori feladat elé állítanak minket, és más és más szerep jut nekik az apostoli munkában. Vegyük a gyakorlati példát a városi pasztorációból, ebből levonható a következtetés a falusi gyakorlatra is.
Vasár- és ünnepnapokon más közönséget látunk a kora reggeli misén, mást a plébániai „nagymisén”, mást az ifjúsági misén és mást a déli misén (legvegyesebb az esti mise közönsége).
Jelentőségénél fogva kiemelkedik: 1) A plébániai mise, amikor az egész liturgiát ki kell bontakoztatnunk teljes szépségében és a legnagyobb közösségi élményt nyújtanunk: ez az egyházközség „családi” miséje. 2) A diákmise katekézissel – jelentősége kézenfekvő. 3) Apostoli szempontból jelentős a déli (s részben esti) mise, amikor a legtöbb a lanyha és ritkán gyakorló résztvevő, – ekkor tehát sem a rövid, magvas prédikáció, sem a bölcs mérséklettel végzett közös liturgikus akció, illetve időnkinti magyarázat nem maradhat el.
Apostoli szempontból különös jelentősége van a „sátoros” ünnepeken mondott szentmiséknek (különösen a déli és esti időben), amikor a legritkábban templomba járó híveinket is láthatjuk. Ezeket a szentmiséket különösen ki kell használnunk tehát a fentebb jelzett szempontok szerint.
Hétköznapokon is más arculata van a kora reggeli, a plébániai és az esti misének. De általában a hétköznapi szentmisék jelentőségét nem lehet eléggé felmérni. Itt találkozunk rendszeresen egyházközségünk munkájának hordozó magvával: munkatársainkkal, munkánk imádságos hátvédjével. A hétköznapi plébániai misén kell kialakítanunk a legbelső, családi közösséget – a fent részletesebben érintett módon – amely azután vonzóan hat az időnkint megjelenő vagy „betévedő” vendégekre.
Erre pedig többféle alkalom nyílik: 1) Lanyhább, ritkán gyakorló híveinket részben azzal is igyekszünk vallási életükben elmélyíteni, hogy szószékről, gyóntatószékből, egyéni ráhatással s világi apostolaink révén rendszeresen biztatjuk arra, hogy a kötelező vasárnapi misén felül néha hétköznapokon is – legalább egyszer hetenkint – vegyenek részt a szentmisén, s különösen családi ünnepeiket üljék meg így, a szentségekhez is járulva. 2) Ezt megkönnyítjük híveinknek az esti szentmisék révén és ezeken sort kerítünk – 10-15 perces prédikációban, legalább egyszer hetenkint – a rendszeres, sorozatos felnőtt-hitoktatásra. Rövidesen ott fogjuk látni sok jóakaratú és fogyatékos hitbeli ismeretét szívesen továbbfejlesztő hívünket, akik épp apostoli törekvéseik során érzik fájó módon az itt mutatkozó hiányokat. 3) Különös lehetőségek nyílnak még a halottakért mondott, különösen a temetési miséken.
Ide sokszor eljönnek a rokonságból a távolállók, hitetlenek is. Adjunk misefüzetet a kezükbe (ezek ott fekszenek kikészítve a padokon), ismételten bíztassuk a rokonokat a halott lelkiüdvéért felajánlandó szentgyónásra, szentáldozásra.
B) Keresztség, házasság
A dolog természetéből folyik, hogy e két szentség kiszolgáltatása alkalmával látjuk a rokoni, társadalmi kapcsolatok révén távolálló híveinket is. E szentségek kiszolgáltatásánál különösen kell arra vigyáznunk, hogy ne idegenítsük el hivatalos stílussal, rutinszerűséggel, gépiességgel a távolállókat, de ne is hagyjuk áthidalatlanul az űrt liturgiánk szépsége és vallási tudatlanságuk között. A szertartások megfelelő kerete – szépen kivilágított, feldíszített oltár, – az előzetes vagy párhuzamos rövid magyarázata a szertartásnak (esetleg a szertartást tartalmazó liturgikus füzetkék kiosztása), az intelem atyai, sőt testvéri hangja nem marad hatástalan.
A keresztség szentségével kapcsolatban ma már közhely, hogy annak méltósága nem tűri az eldugott sekrestyében szinte titokban való kiszolgáltatást. Végezzük ezért feltétlenül a templomban: hacsak egy-két hívő is van ott a rokonságon kívül, ezek képviselik, miként a ministráns a misében, a hívő közösséget. Végeztessük közösen a keresztségi fogadalom megújítását, s a végén együttesen imádkozzunk az újszülöttért, anya-avatás esetén a fiatal édesanyáért.
Végül nem lehet eléggé ajánlani a nyilvános, ünnepélyes keresztelőt (szószékről vagy ambóról való kísérő magyarázattal) nagy ünnepeken, plébániai misék vagy diákmisék végén.
A házasság szentségének a kiszolgáltatásával kapcsolatban a már említetteken kívül néhány gyakorlati mozzanatot emelek csak ki. Talán egyetlen alkalom, hogy minden, legalább névkeresztény hívünkkel is kapcsolatba kerülhetünk, élete jelentős fordulóján, amikor különösen fogékonyak – de egyben érzékenyek is. A házasságra való előkészítésre gondolok elsősorban, ahol a jegyesoktatás során – erről még másutt lesz szó – feltétlenül nyílik alkalmunk a házasság szentségi voltáról és jelentőségéről, de általában hitünk alapvető igazságairól is beszélgetni velük, hiszen a gyónásra és áldozásra is előkészíthetjük őket, ha szükséges. Szívesen veszik, ha részletesen elmagyarázzuk, sőt elpróbáljuk velük a házasság szertartását is. A házassági intelemben sose hagyjunk el egy-egy elvi jelentőségű utalást a házasság szentségi értelmére, illetve céljára, javaira – inkább a rokonságot megcélozva, mint az izgalom és elfogódottság miatt alig figyelő jegyeseket – és ezért elvszerűen tartózkodjunk a merőben természeti síkon mozgó, akár anyakönyvvezetőtől is elmondható intelmektől. – Aknázzuk ki külföldön is a szép magyar esketési liturgia gyönyörű lehetőségeit.
Minél bensőségesebb, de ugyanakkor atyai és testvéri, szóval mélyen emberi magatartást tanúsít a pap e szentségek liturgiája során – minél harmonikusabban képviseli a misztérium világát és az emberi szolidaritás, a szeretetszolgálat szellemét – „pro hominibus constituitur!” (Hebr 5,1), annál megnyerőbb hatást gyakorol a távolállókra.
C) Zsolozsma
Végül nem hagyhatjuk említés nélkül az anyanyelven végzett liturgikus közös ima, a zsolozsma egy-egy hórájának a jelentőségét a liturgikus élmény nyújtása, a közösség-formálás szempontjából. Elsősorban a Prima és Completorium jön itt számításba. (Nekünk most jó alkalmat nyújt erre a Jávor-féle Misszálé függelékében közölt szöveg). Eleinte magyarázattal kell kísérnünk – de otthon tapasztalhattuk, hogy csakhamar mily népszerű lett a plébániai misék előtt mondott Prima és az esti mise után befejezésképp mondott Completorium.
Nem mellőzhető szempont, hogy a zsolozsma révén könnyen bevihetjük a liturgiát lakónegyedeink kis közösségeibe, a magánlakásokba is. Természetesen sokkal csábítóbb volna szentmiseáldozatot bemutatni egy-egy háztömb lakói számára egy erre alkalmas helyiségben. Tömegesen erre aligha kerülhet sor. Viszont annak semmi akadálya, hogy bibliaóráinkat, házi csoportösszejöveteleinket este Completoriummal fejezzük be.
Összefoglalólag a liturgiáról még idekívánkozik e sokak tapasztalatából leszűrt megállapítás: Kevés olyan kitűnő lehetőségünk van arra, hogy élményszerűen megéreztessük, hogy valóságos élménnyé tegyük a titokzatos Krisztustest reális, bár titokzatos valóságát, mint épp a liturgia révén.
Legyen szabad itt felelevenítenem az első magyarul végzett Completorium-om szép élményét egy nyári ifjúsági AC-kurzuson. A templom szentélyében félkört formálva imádkoztunk. A vezető atya rövid bevezetésben ismertette a zsolozsma e gyöngyszemének szimbolikáját, s utalt arra, hogy a világegyház minden pontján ezzel fejezik be a napot a kolostorokban, Pannonhalmától Montserratig és Zirctől Solesmeig, de ezt imádkozzak magányosan a papok széles e világon a pápától a városka káplánjáig. Biztatott, hogy szívvel-lélekkel kapcsolódjanak bele ebbe az imádságos kórusba, mely áttöri a vasfüggönyt is, s mint az egész, továbbélő Krisztus imája száll az Úristen trónusa elé. A végén, a latinul énekelt Salve Regina után megilletődött csendben vonultunk ki, mikor hozzám lép egy hetedikes kongreganistám, s ezt mondja: „Atya, most éreztem meg igazán, mit jelent a Krisztus Titokzatos Testének a tana valójában.”
Tudvalevően nemcsak a katolikusokra van ily hatással a liturgia, hanem másokra is. Horthy kormányzó ismételten mondotta, hogy protestáns létére a csendes szentmisén tud legjobban imádkozni. És ismeretes a kiváló magyar protestáns történettudós, középkor-kutató esete, aki egy cisztercita kolostorban időzött, és részt véve a Completoriumokon, egy alkalommal e vallomást tette: „csak most értem igazán, mi a középkor szelleme.”
Hogyan ne aknáznók ki e nagy kincsünket apostoli szempontból? Hogyan „állnánk útjába” Isten kegyelmének (vö. ApCsel 11,17)?
Irodalom
A 4. résznél az említett összefoglaló műveken kívül felhasználtam P. Perrot-nak az Institut Catholique 1961. évi nyári kurzusán a francia lelkipásztorkodás problémáiról tartott előadását, továbbá Francois Motte OFM zseniális könyvecskéjét: Le prêtre et la ville, Paris 1959 „Pilotis” sorozat (németül: Der Priester in der Stadt, Verlag Winfried-Werk Augsburg), továbbá Francois Houtart cikkét Greinacher-Seger: Die Frohbotschaft Christi im Reiche der Arbeit (Alsatia) című művéből. A szociográfia iránt érdeklődőket e két műre utalom: Boulard F.: Premiers itinéraires en sociologie réligieuse, Paris 1954, Éditions du Cerf, (németül „Wegweiser in die Pastroralsoziologie”, München 1960, Manz Verlag) és Fichter J. H.: Die gesellschaftliche Struktur der städtischen Pfarrei, Freiburg 1957, Herder.
Az 5. részben szinte kizárólag a francia indítások nyomán történt saját próbálkozásainkra támaszkodom.
A 6. és 7. részre Rahner és Kirchgässner id. művein kívül, különösen a pedagógiai és gyakorlati vonatkozásokban sokat merítettem mesterem, Pantol Márton személyes útmutatásaiból. A tőle idézett szövegek az „A mi szentmiseáldozatunk” című közösen szerkesztett kéziratból valók, amely 1948-ban Sopronban ki volt szedve, de a nyomda államosítása miatt már nem kerülhetett kiadásra. Parsch Pius liturgikus homíliáit Klinda Pál, misemagyarázatát Szunyogh X. Ferenc, az „Üdvösség évé” -t Hantó Gyula fordította piarista munkaközösségével magyarra. E művek most inkább eredetiben hozzáférhetőek (Volksliturgisches Apostolat, Klosterneuburg bei Wien). Híveink kezébe Parsch népszerű füzetkéjét adjuk: Lernet die Messe verstehen (kiadó m. fent). Igen jó még a St. Séverin papi munkaközösség műve: La messe – Les chrétiens autour de l’autel (Desclée de Brouwer, németül: Die Messe leben! Christen um den Altar, Bonifacius Druckerei Paderborn). Az előimádkozó és magyarázó számára kitűnő segédkönyv Lercaro bíborosérsek könyve: „A messa, figlioli”, franciául leközli a „Paroisse et Mission” 1-3. száma, Párizs 1956 (a St. Séverin papi munkaközösség közlönye). Terjedelemben minden eddigit felülmúl a német „Lektorenbuch” (Für die Schul- und Gemeine Messfeier), Grafe Rudolf szerkesztésében, Verlag Bonifacius Druckerei Paderborn, 1961^9^ , 663 l. A missziók pasztorációs vonatkozására vö. P. Bettray Johannes SVD szerk.: Mission und Heimatseelsorge. Missionsstudienwoche Wien 22-26. V. 1961, különösen P.Unzeitig, Thijssen és Glazik tanulmányait.