Két utóbbi számunk Szemle-rovata betekintést nyújtott a modern francia katolicizmus problémavilágába. Most az ezekben érintett egyik leglényegesebb kérdés osztrák megvilágítását mutatjuk be az osztrák aktív kereszténység lapjának, a jezsuita atyák szerkesztésében és a bécsi Herder cég kiadásában megjelenő „DER GROSSE ENTSCHLUSS” 1948 márciusi cikksorozata alapján.
„A világiak nagykorúsága tény” – állapította meg a „Jeunesse d’Église” ankétja, s ezért érdeklődésünkre tarthat számot Leopold Engelhart cikke, amely azt vizsgálja, hogy mikor mondható nagykorúnak a világi hívő az Isten országa szempontjából?
A kiindulópont, az alapállás az a kegyelmi állapot, amelybe a lélek a keresztség szentsége révén jutott, mondjuk a lélek természetfölötti élete. Aki a krisztusi nagykorúságra törekszik, az nagyra értékeli és fejleszti ezt. Épp a bérmálás szentsége képesíti arra a harcra, amelyet befelé és kifelé kell megvívnia, hogy lelkében a Krisztus-képmást kialakítsa. Tudja, hogy a jelentősebb, a döntő küzdelmeket saját lelkében kell megvívnia: ebből a szempontból becsüli és veszi rendszeresen igénybe a gyónás szentségét, de különösen gyakran táplálkozik az angyali eledellel, az Oltáriszentséggel.
A lélek természetfölötti, mondjuk isteni életének megőrzése és fejlesztése, a belső és külső vívódások ennek érdekében, ez a nagykorú keresztény első kötelessége. Nem a szavalás, a reprezentálás, szóval a külsőségek embere – de még csak nem is a merő szokás, esetleg családi hagyományok követője vallási téren is. Sokan akadnak ebből a fajtából: ezeknél hiába keresnénk valódi keresztény gondolkodásmódot, sőt még vallási gyakorlataik sem benső meggyőződésből, hanem csak külsőséges szokásból fakadnak.
A második követelmény: a nagykorú keresztény együtt él az Egyházzal. Erre akkor lesz képes, ha a továbbélő Krisztust látja meg benne. Ha átérti, mit jelent Krisztus misztikus testének tagja lenni, összeköttetésben a Fővel, Krisztussal és a felebarátokkal, a tagokkal. Értékeli az Egyházban az isteni elemet –, de meglátja az emberit is, és ezen nem zavarodik meg. A Krisztus misztikus testében való szolidaritás a mások hibáinak, bűneinek kiegyenlítésére és az engesztelésre ösztönzi.
Az Egyházzal együttélésnek gyakorlati következményeképp átalakul egész lelkiélete, vallásossága. Az öncélú individualista vallásosság helyét az igazi katolikus, azaz egyént és közösséget összefogó, egyetemes vallásosság váltja fel. Aki együtt él az Egyházzal, megérzi a misztikus test érverését a liturgiában. Az ilyen világiak megbarátkoznak az Egyház szent könyveivel. Elsősorban a Szentírással, azután a misekönyvvel, sőt lassanként a zsolozsmával is. Az ilyen értelemben nagykorú keresztények szívesen kapcsolódnak bele a szertartásokba, elsősorban a szentmiseáldozatba, szívesen veszik ki részüket a közös templomi énekből és imából – értékelik a közösségi istentiszteletet.
Az Egyházzal való együttérzés, a szolidaritás folyománya a nagykorú keresztény harmadik kötelessége: a feltétlen és öntudatos engedelmesség az egyházi tekintély iránt. Az ilyen hívő örömmel és büszkén hallgat a hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen Szentatyára. Szívesen olvassa a pápai enciklikákat. Mennyi kiaknázatlan kincs van az utolsó évtizedek pápai körleveleiben! Ezek azok a felső útmutatások, irányítások, amelyek —mint Maritain nagyszerű tanulmányában olvastuk – a híveknek alulról felfelé irányuló működését ösztönzik és ellenőrzik. A nagykorú keresztény természetesen az egyházi tekintélyt látja és tiszteli püspökében, sőt plébánosában is.
A nagykorúság negyedik alapkövetelménye Engelhart szerint a hitben s a vallás dolgaiban való alapos tájékozottság, jártasság. Természetesen ez nemcsak a vallás elemeire vonatkozik. Aki nagykorúságra törekszik, annak ki kell emelkednie a gyermekkor hitismereteinek színvonalából. Épp ezért állandó érdeklődéssel, tanulmányozással fejlesztenie kell hitét: ,,szilárd ételt” kell magához vennie, mert kinőtt a csecsemőkorból. (Zsid 5,14)
A nagykorúsággal végül együttjár a felelősségtudat is. A nagykorú kersztény felelősnek érzi magát testvérei lelkiüdvéért. Sokan mindig másokra gondolnak, mikor az Egyházról van szó, s magukat nem értik bele. A nagykorú keresztény beleérti és beleérzi magát az Egyházba és osztozik a felelősségben is.
A kérdés jogi oldalát P. Gottfried Heinzel S. J. vizsgálja. Vitába száll a híres német protestáns egyházjogásznak. Ulrich Stutznak megállapításával, hogy a katolikus egyház a papok egyháza, egyházjoga papi jog – hiszen az egyházi törvénykönyv 2414 kánonjából csak 43 foglalkozik a világi elem jogaival. P. Heinzel kimutatja, hogy a 682. kánon szellemében – (ez eleve biztosítja általánosságban a világi hívek jogát, hogy a papságtól lelki javakat, különöen az üdvösség elnyeréséhez szükséges eszközöket igényeljenek) – végeredményben a papság működését szabályozó jogszabályok a papság kötelességeit szabják meg s e kötelességekkel járó jogok haszonélvezője a hívősereg. A modern probléma azonban épp itt kezdődik: ma már nem kívánja a gondnokságot a kiskorúságból nagykorúságra jutott, világi hívő.
Ami most újból a köztudatba jutott, azt P. Heinzel találó megállapítása szerint XI. Pius pápa felszólítása eredményeképp könyvelhetjük el. A Katolikus Akció elve: Nem a papság kizárólagos joga és kötelessége az emberekben a hitéletet és a kegyelmi életet felébreszteni, védelmezni és táplálni. Minden világi hívő is jogosult – a megkereszteltség tényéből folyó egyetemes papság szellemében – „királyi papságának” (1Pét 2,9) gyakorlására. Itt nemcsak tanácsról van szó, hanem egyetemes jogról és kötelességről minden hívő számára, hogy terjessze Isten országát.
Ahol a szeretet működik, ott nincs sok szükség jogi előírásokra, és épp ezért a világi hívők apostoli működését kevés jogszabály írja körül. Több helyütt mégis kifejezett jogokról és kötelességekről szól az egyházi törvénykönyv is. Így a szülők és keresztszülők jogáról és kötelességéről a gyermek vallásos nevelése körül, a hitoktatás terén, a házasság („laikus-szentség’) kiszolgáltatása körül stb. Amikor a szükség nő, a jogok is szaporodnak: ilyen a szükségkeresztség joga, s láttuk a közelmúltban, hogy a bombatámadások nyomán az Egyház a világi híveket szólította fel legnagyobb kincsük, a Tabernákulumban lakó Úr Jézus védelmére.
A papi tevékenységgel – Krisztus Urunk példáján – együttjár a kereszthordozás szelleme is: az engedelmesség, az áldozatvállalás. Az első kereszt, amelyet az apostolkodó világi hívőknek naponta kell vállukra venniök, az engedelmesség, amellyel a szentségi papságnak tartoznak. Hiszen az egyházban a hatalom felülről jön, és mind a megszentelés, mind a kormányzás műve a papságot illeti. (118. kánon.) Akár a kenyér színe alatt rejtőző Krisztus, akár a misztikus testben továbbélő Krisztus fölötti hatalom épp Krisztus Urunktól adatott az apostoloknak és utódaiknak, s ez száll tovább a papszentelés szertartásának kézfeltételével minden áldozópapra.
Az az éles jogi határvonal, amely mondjuk a szentély korlátjához hasonlóan húzódik a szentély szolgálatára elsősorban és közvetlenül rendelt papság és a világi hívök közé: nem záró, hanem kiinduló-vonal. A szentélykorláttól kifelé a templom hajóján, sőt kapuján keresztül rengeteg terület nyílik, s ez a világi apostol sajátos területe: vállalni a világban a tanúbizonyság tevést az Evangélium mellett, az „inkarnációt”, az isteni élet megtestesítését és kialakítását.
A feszültségekről, amelyek a papi és a világi rend között adódhatnak, P. Franz Sissulak S. J. elmélkedik. Abból indul ki, hogy az Egyház élő szervezet. Az egyes tagoknak megvan a maguk sajátos feladata.
E szervezet, a Misztikus Test elsődleges fontosságú, kiváltságos szerve, mint láttuk, a papság. Az isteni kiválasztás tényéből az következik a papság számára a közösség, az élő szervezet érdekében, hogy a természetfölötti élet teljességével és erejével kell kitűnnie. Erre Isten a külön hivatás révén lehetőséget, sőt kötelezettséget ad. Ennek szellemében kötelezi az egyházi törvénykönyv a klérust, hogy életszentségre törekedjék. Igaz, hogy a szentségek érvénye független kiosztójuk életszentségétől, mégis az Istenben és Istenből élő, tehát szentélelű pap szolgálata a teljesértékű mind Isten, mind pedig a közösség szempontjából. Így értjük tehát, hogy a közösség szolgálatának a szempontja is kötelezi a papságot az életszentségre való törekvésre.
A világi hívők a test alapsejtjeit alkotják, s jelentőségük ezzel adva van. A papság közvetíti ugyan számukra a kegyelmeket, de ők ezeknek a kegyelmeknek hordozóivá válnak, a természetfölötti élet birtokosaivá. Sőt, előfordul, hogy közvetlenül Istentől rendkívüli kegyelmeket, karizmákat kapnak. Mindegyik hívőnek hűségesen együtt kell működnie a neki sajátosan – akár közvetve, akár közvetlenül – osztályrészül jutott kegyelmekkel. Vagyis mindegyiknek törekednie kell, hogy sajátos hivatását betöltse, nemcsak Istenre, hanem a közösségre, az egész szervezetre való tekintettel is. Minden bűn voltaképp nemcsak Isten, hanem a közösség ellen is irányul: az erényes életre való törekvésre a hívőt éppúgy kötelezi a közösség érdeke, mint a papot a nagyobbfokú tökéletességre.
A feszültségek természetszerűleg adódnak, ha az egyes szervek sajátos életfunkciójukat nem töltik be kielégítően, ha rendeltetésüknek egyáltalában nem vagy csak részben felelnek meg. Ellenben, ha egyazon életelv járja át és egyazon életösztön indítja teljesértékű működésre a szerveket, akkor a feszültség nem következik be, illetve feloldódik. Alkalmazzuk ezt az elméleti tételt P. Sissulakkal a gyakorlatra:
A papság részéről: Ha nemcsak jogi meghatalmazottsága tudatában, hivatalnokszerűen gyakorolja tisztjét, hanem a természetfölötti élet szempontjából teljesértékűen, vagyis a tisztséget szentségre törekvő élet hordozza. Sohasem fogják jogos panasszal illetni a hívek azokat a papokat, akikben nem hivatalnokot, hanem az Isten országáért égő apostolt látnak, s akiket nem előjogaik tesznek elöljárókká, hanem kötelességeik a szeretetközösség szolgáló atyáivá, testvéreivé.
A hívek részéről: Ha minden hívő, a Misztikus Test minden sejtje életfontosságú hivatásának tekinti, hogy rendeltetését betöltse, a kapott kegyelmeket kamatoztassa, mind a saját, mind a közösség érdekében. Nem fog zúgolódni a jogoknak egyenlőtlen elosztása miatt az a hívő, aki igazán hisz a Krisztus alapította Egyház látható szervezetében, amelyben a különböző szerveknek természetszerűleg van más és más rendeltetésük. Viszont saját hivatásának a közösség érdekében való betöltése az ő szolgálatát is Krisztus és Misztikus Testének szeretetszolgálatává avatja.
Krisztus Urunk és benne Misztikus Teste minden tagjának szeretete párosulva a természetfölötti kegyelemmel az a közös életprincípium, amely – a Szentlélek Úristen működése nyomán – biztosítja a szervezet minden tagjának feszültségmentes összmunkáját, együttes életét.
P. Sissulak ezután azt vizsgálja, hogy a különböző területeken menynyiben nyújt a világiak nagykorúsága több és mennyiben kevesebb lehetőséget, és gyakorlatban hol van az a határ, amelyet mind a papságnak, mind a világi hívőnek egyaránt tiszteletben kell tartania.
A lelkipásztori hatalom tekintetében világosan mutatja a határt a lelki és világi szféra elkülönülése. Ma már komolyan nem vitatják, hogy az Egyház világi téren csak közvetett hatalmat igényel (potestas indirecta); tehát a hívők lelkiismeretét világosítja föl; Krisztus Urunk szavai értelmében lelki téren az Egyház, világi téren az állam az illetékes.
Az egyházi tanítóhivatal tekintetében már korlátlan lehetőségek nyílnak a nagykorúvá lett világiak számára: amennyire jelentősnek mondottuk a világiak hitbeli képzését, oly mértékben köteles erre a papság lehetőséget és alkalmat nyújtania.
A szentségek terén viszont semmiféle előjogot nem igényelhet nagykorúság címén a hívő: nagy tévedés ugyanis, ha valaki ily címen elhanyagolja a gyakori (ájtatossági) szentgyónást. Maga a pápa hangsúlyozza a Mystici Corporis körlevélben 1 a gyónás nagy fontosságát a közösség, a Misztikus Test élete szempontjából.
Különös figyelmet igényel P. Sissulak felfogása az egyházi tevékenységben való nagykorúság kérdését illetőleg. Itt bizonyos fenntartással él: azt kívánja, hogy mielőtt a világi hívő egyházi téren akarna tevékenykedni, a lelkipásztorkodó papságnak segédkezni – a jellemző „Hilfskaplan” kifejezéssel él – előbb oldja meg saját családi vagy hivatási életének kérdéseit. Csak ha ezen felül marad ideje (?), akkor kapcsolódjék bele az egyházi munkába, természetesen figyelembevéve az isteni és egyházi törvények szabta korlátokat.
Ezen a ponton kell rámutatni arra, mennyivel előbbre jutott e téren a francia – s vele a belga, holland – katolicizmusnak elméletben és gyakorlatban egyaránt vallott felfogása az osztrákokénál.
Mi volt e francia felfogás a világi hívők szerepét illetően? A hívők közössége Krisztus eleven temploma. A hierarchia tartja fenn a szerkezetét és közvetíti a természetfölötti életet. Hogy ez csak üres szerkezet marad, vagy megtelik élettel, az a hívőktől függ. Virágzó vallási, tehát egyházi élet is elképzelhetetlen, ha a hívők nem fogadják be a kegyelmet, és nem működnek együtt vele. „A konkrét egyházi szerkezettel kapcsolatban a hívők befolyása életet vagy halált jelent.” (P. Montuclard) Még jelentősebb, amire P. Chenu figyelmeztet: a hívőnek kell tanúságot tennie az Evangélium mellett életével s ezzel máris betöltötte a kovász szerepét. Ez az apostoli szellem átjárja a valóban nagykorú hívő egész életét, és nem szorítható egy „pótkáplánság” szűk kereteibe.
Értékeljük sokkal többre a nagykorú hívő francia eszményét! Ez a teljesebb, ez a szervesebb: kevésbé formákhoz kötött és mindig életszerű. És ez a kovász evangéliumi gondolata.