(Forrás: Szabó Ferenc (szerk.): Magyar jezsuiták vallomásai III., „Anima Una”-könyvek / 13, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, 1999.)
Fivérem 1975 júliusában turistaútlevéllel hagyta el az országot azzal a céllal, hogy valamelyik nyugati országban beléphessen a Jézus Társaságba. A nehéz kijutást aktív, gyönyörűséges 15 év követte, azt szakította meg 51 éves korában váratlanul a korai halál.
A Társasághoz való kötődése kisgyermekkorából eredt, hű is maradt hozzá élete végéig.
Mélyen vallásos család harmadik élő gyermekeként született. Ő volt a legkisebb, az egyetlen fiú, édesanyánk szemefénye. Értelmes, élénk, figyelmes kisfiú volt. Szüleinket gyakran elkísérte a reggeli misére, a szertartást persze a maga módján jellemezte (az oltár körül „sétálnak és csöngetnek fél óra hosszat”), de tetszett neki. Fájlalta, hogy még nem járulhat a szentáldozáshoz; így nem csoda, hogy az ostrom alatt a pincében gyorsan megtanult olvasni, és elsajátította a kiskatekizmust is, hogy mihamarabb elsőáldozó lehessen. Hála a X. Pius pápa megnyitotta lehetőségnek már öt éves korától teljesült ez a vágya.
Négyéves lehetett, amikor a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre azt válaszolta: mozdony. Amikor kiderült, hogy az embernek lehetetlen, anyuka akart lenni. Mivel az meg egy fiú számára lehetetlen, nagy sóhajjal közölte, hogy akkor pápa lesz. És amikor megtudta, hogy az odavezető út a papsággal kezdődik, azonnal rávágta: akkor először jezsuita leszek.
Megtanulta a ministrálás latin szövegét, hogy ministrálhasson. Meg is engedték neki, csupán apró termete okozott nehézséget az oltár magassága, a misekönyv plusz állvány súlya miatt. Mégis nagyon boldog volt, amikor ő is az oltárnál állhatott!
Szüleink a jezsuita atyák vezette kongregációk tagjai voltak, olykor fivéremet is elvitték magukkal. Itt megbarátkozott néhány atyával.
1948 után a szétszóratás és internálások idején különös kapcsolatba került nagybátyja révén a jezsuitákkal. Kistarcsán a látogatások idején – nagybátyját látogatva – a bátor kisgyerek a gyufásdobozba rejtett ostyákat izegve-mozogva az őrök szeme előtt is átlökte az asztal túlsó felére, és Isten segítségével a „küldemény” célba jutott. Így az atyáknak megint volt mivel misézniük.
Általános iskolásként több, P. Pálos által tartott, balatoni nyaralásnak álcázott lelkigyakorlaton vett részt. Az utolsón az ÁVH-sok a szeme előtt hurcolták el a számára oly sokat jelentő és kedves atyát.
Gimnáziumi tanulmányait a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte az utolsó év kivételével. Ennek az iskolaváltoztatásnak az volt az oka, hogy pap akart lenni, és ezt sűrűn hangoztatta is, amikor pályaválasztásról esett szó. Szüleink viszont azt akarták, hogy a vallásos, túlságosan védett környezetben élő gyereknek legyen némi alkalma megismerni a koedukált iskolán keresztül a lányokat és a világi szellemiségű életet. Ezért került a Fáy Gimnáziumba. Itt igen jó eredménnyel érettségizett, osztálytársai és tanárai kedvence lett, és hivatástudata sem múlt el, sőt erősödött.
Érettségi után a budapesti Központi Szemináriumba került. 1958-ban a közismert szemináriumi „békegyűlés-balhé” miatt nyolcvanadmagával Gyuri is utcára került. A talpraesett fiatalok hamar megtalálták a módját – elsősorban jezsuita atyák segítségével –, hogy illegálisan folytathassák tanulmányaikat, munkavállalás mellett. Ketten-hárman közös albérletbe költöztek, egymást gyámolítva tanulták otthon a tananyagot, így nem maradtak le. Gyuri szerencséjére lakótársa kiváló latinos volt, segítségével jól megtanult latinul is. A kispapok munkahelyei igen változatosak voltak. Fivérem hivatásos autóvezetést tanult, és sofőrként a TEFU-nál helyezkedett el.
Nagyon kedvelték munkatársai segítőkészségéért, munkabírásáért. Sokszor beállt rakodni is, bár ez nem tartozott munkájához. Ha kérték, szombatonként gyakran „ugrott be” egy-egy vidéki fuvarra, elsősorban családapák helyett. Hazafelé gyakran vett fel „stoposokat”, akikkel komolyabb kérdésekről elbeszélgetett, ki- kipróbálva magát a lelkipásztori munkában. Esténként tanult. Hétvégeken gyakran mentek kirándulni „kirúgottak” gyámolítására. Sokszor ment velük P. Luzsénszky, aki maga is nagy természetjáró volt. Kitűnő, fanyar humora, nagy intelligenciája, biztató segítőkészsége nagyon népszerűvé tette a kispapok között. A bizonytalan időbeosztás miatt Gyuri új állás után nézett, így került az egészségügybe beteg-, illetve hullaszállítóként.
1960-ban több társával együtt „visszavették” az egyházmegyei szemináriumba, Esztergomba; s a különbözeti vizsga letétele után a saját évfolyamában folytathatta tanulmányait. Itt szentelte Szabó Imre segédpüspök pappá 1963. június 16-án. 1960-tól 63-ig három vidám évet töltött Gyuri a szemináriumban. A Mikulás-bulik, farsangok, más alkalmi összejövetelek lelkes szervezője és szereplője volt. Itt kezdte összegyűjteni azt a magyar irodalmi anyagot, amelyet a későbbiekben is oly gyakran használt pasztorációs munkájában.
1963 őszén püspöke úgynevezett „hatodévre” a budapesti Központi Szemináriumba irányította, de meggondolta magát, és két hónap elteltével Nógrádmegyerre disponálta, egy pici faluba, amelyhez két rosszul megközelíthető fília meg egy középkorú plébános tartozott.
A tél beköszöntével a fíliák egyre nehezebben voltak megközelíthetők. Gyuri kénytelen volt – bár pénze nem volt – „járgány” után nézni, ha el akarta végezni munkáját. Igencsak emberpróbáló feladat volt motoron csípős szélben kilométereket utazgatni, vagy gyalog, 70 cm-es hóban hegyet mászva vinni Isten örömhírét a rábízottakhoz. Rá kellett döbbennie: milyen hiányosak a vallási ismeretei a vidéki fiataloknak, nem beszélve arról, hogy sokan közülük még nem is hallottak a II. vatikáni zsinatról, nemhogy ismerték volna tanítását. Látta és felmérte a nagyszámú roma népesség nehéz és kilátástalan helyzetét. Sokat foglalkozott ezzel a népcsoporttal. Magyar–roma szótár összeállításához is hozzákezdett, de – ideje nem lévén – inkább a zeneviláguk felé fordult, mert jó zenei előképzettsége folytán kottát írni gyorsabban tudott, mint szavakat összegyűjteni és értelmüket kihámozni.
Munkája leginkább a fiatalokhoz kötötte, akik nagyon szerették, mert értett a nyelvükön. Focizott, táncolt, kirándult, utazgatott velük: Lengyelországba, az NDK-ba, Romániába, Bulgáriába. Megismertette híveit a németeknél már akkor jól működő családmozgalmakkal, a házas hétvégékkel, ezekről még a fővárosiak közül is igen kevesen tudtak. Az úgynevezett „esperesi koronákon” paptársait hasonló ismeretek megszerzésére és csoportok „összehozására” ösztönözte.
Nyolc év elteltével újabb nógrádi dispozíció következett: Érsekvadkert. Itt már tudatosan fordult az ifjúság pasztorálása felé. A hitoktatás mellett beat-miséket tanított, kiscsoportos foglakozásokat indított be, melyek azóta is működnek a tanultak szellemében.
1973 szeptemberében Budára, a Szentimrevárosba (a ciszterci templomba) helyezték káplánnak. Nem egészen két évet töltött itt elsősorban ugyancsak pasztorációval. Gyerekkórus, ifjúsági kórus, hittancsoportok fémjelezték munkásságát, amit a hivatalos szervek itt sem néztek jó szemmel, akárcsak Nógrádban. Mozdonyszerű húzóképességével nemcsak a gyerekekre, de a szülőkre is hatott. Este 8-kor heti egy alkalommal a szülőknek tartott hittant különböző lakásokon. A zsinat szellemében aktivizáló módszerrel – nem passzív előadások meghallgatásával – felelősségteljes egyházi „nagykorúságra” buzdított és nevelt. Sokszor éjfél is elmúlt, mire egy-egy szentírási rész közös megbeszélése és értelmezése befejeződött, és mindenki egy hétre „feltöltődve” távozott. Hívei többsége szerette, és sokat tanult tőle. Munkásságának híre eljutott az egyházi iskolákba is, így több helyen tartott lelkigyakorlatot.
Rengeteg elfoglaltsága mellett talált időt arra is, hogy tartsa a kapcsolatot jezsuitákkal. Sokat járt Piliscsabára Pálos atyához „töltekezni”, P. Kovácshoz a Széher úti kórházi „noviciátusba”, és P. Kollárhoz, aki segítségére volt első autója megszerzésében. Látogatta az öreg jezsuitákat Pannonhalmán a szociális otthonban. Nagy hatással volt rá a család régi barátja, P. Tüll, kemény és mindig gerinces helytállása miatt. Siska atya sírjára mindig tett egy szál virágot.
Az évek közben teltek. Felszentelésétől kezdve folyamodott nyugati útlevélért, mert egyre megvalósíthatatlanabbnak látta régi tervének teljesülését, hogy jezsuita lehessen Magyarországon. Útlevelet persze nem kapott. 1975-ben, valószínűleg akkori plébánosának közbenjárására végre mégis kapott, így legálisan elhagyta az országot, és külföldön megkereste a Jézus Társaságához vezető utat.
Milyen volt Gyuri itthoni papi tevékenysége? Remélhetőleg áldásos; de hogy hívei milyennek látták, álljon itt néhány mondat egy visszaemlékezésből, melyet a ciszterci templom fennállásának jubileumára 1997 tavaszán az Új Ember című katolikus hetilapban írt valaki Egyénisége vonzotta a fiatalokat címmel.
„Két évet töltött a templomunkban, de sokak számára egy életre szóló programot adott. Mindig derűs, vidám egyénisége, utolérhetetlen humora mágnesként vonzotta a fiatalokat, akiket kemény, meg nem alkuvó kereszténységre nevelt. Próbálta összetörni a rendszer által ránk kényszerített szellemi kereteket, és megismertetni velünk a világegyház tőlünk elzárt eseményeit… Sok fiatal talált Istenre, és vált elkötelezett kereszténnyé Kozma atya mellett.”
Tán kicsit hosszasan időztem az előzményeknél; de szeretném, ha írásomból kiderülne, hogy testvérem tudatos elkötelezettséggel választotta a Jézus Társaságot mint élete legfőbb célját, nem az események sodorták a Társaság kötelékébe. Mielőtt elhagyta az országot, P. Kollár előtt úgynevezett magánfogadalmat tett, hogy amint teheti, belép a Jézus Társaságába.
Wartburgjával, néhány fiatal útitárssal együtt megkezdődött a nyugati körút 1975 július közepén. Ausztria, Svájc, Németország, Olaszország, Franciaország, Anglia, majd újra Franciaország volt a közös úti cél. Angliában feltörték a kocsiját. Második francia útján meglátogatta egyik nagybátyját, aki ott élt marista testvérként, több éves kínai missziós tevékenység után. Nagyon agitálta Gyurit, maradjon náluk, papjuk ugyanis kevés van. Miután visszautasította a kedves meghívást, visszajött Bécsbe, ahol útitársaitól elköszönt, és hamarosan jelentkezett az akkori külföldön élő magyar jezsuita provinciálisnál, kérve, tegye számára lehetővé a rendbe történő belépést. P. Hegyi nem ismerte Gyurit; de a család régi ismerőse, akit a jelentkezésekor informátorként megjelölt, eloszlatta az atya óvatos bizalmatlanságát. Így történt, hogy magyar noviciátus hiányában P. Hegyi további tanulmányokra Innsbruckba küldte teológiára, illetve egyetemre őt.
1975 szeptemberében kis motyójával és autójával fivérem beköltözött a Canisianumba, hogy újra diák legyen. A teológiai fakultáson újra tanulta ékes német nyelven a biblikumot, filozófiát, teológiát, melyekből le is kellett vizsgáznia, mert itthon letett vizsgáit nem vették figyelembe. A Canisianumban őt magát jól tartották ugyan, de Ubul névre hallgató autójának benzinköltségét valahonnan elő kellett teremtenie, ha mozdulni akart; márpedig akart. Így aztán sokféle munkára vállalkozott a pénzszerzés érdekében. Segítőkész jezsuita paptársa nyúlt először a hóna alá, aki vett egy Yashica fényképezőgépet, amit a páter biológiai kísérleteinek megörökítéséhez Gyuri „alkalmazott”. Így a jó „Dódi” atya segítségével némi benzinre tett szert. Ugyanekkor benevezett egy fotópályázatra is, ennek nyereménye megint elég volt néhány kirándulás megszervezéséhez. Következő „sponzora” P. Bieleck volt Amerikából. A dolog úgy történt, hogy Gyurinak – akinek a vasfüggöny mögött eltöltött évei alatt egész más elképzelései voltak a nyugatról, mint ahogy az valójában működött – a döbbenetből magához térve, rendszerezte magában a látottakat. Megpróbálta néven nevezni a nyugat „hajtóerejét”: a pénz abszolút hatalma, a technika uralma és az emberek farizeizmusa. Ezekkel kapcsolatos gondolatait szabad versekben, cikkekben sorakoztatta fel, és Rózsadombi Mária aláírással elküldte A Szív szerkesztőjének, P. Bielecknek. A névválasztást a magyar hatóságoktól való félelme indokolta – ekkor még menekültstátusza sem volt Ausztriában –, a név pedig utolsó magyarországi lakhelyére utalt. Az atya rájött, hogy ezeket az írásokat nem nő írta, a bélyegző alapján hamar megtalálta a valódi szerzőt. A továbbiakban anyagiakkal és biztatással ösztönözte további közlésekre. 1976 elejétől innsbrucki tartózkodása végéig rendszeresen évi 6–8 „irományát” jelentette meg A Szív. Ezekben az években láttak napvilágot a Zsoltárok géphangra , a Gépek és alkatrészek imái , ifjúsági sorozatai, számos vallásos, de igen egyéni hangvételű műve. Itthon is nagy visszhangja volt írásainak A Szív olvasótáborában.
Pénzszerzési „akciójához” jól jött az innsbrucki téli olimpia is. Abban az évben kevés volt a csapadék, így a síugrósánc működtetéséhez hóágyúkat alkalmaztak, amelyek működtetéséhez jól fizetett hómunkásokat vettek fel. Gyuri így hómunkás lett, olykor büfés, kifutó vagy más Ubul „táplálása” érdekében. (Ubul a nevét a magyar rendszámtábla első két betűjéről kapta.)
A teológiai tanulmányok a nyelvi nehézségeken kívül nem okoztak problémát testvéremnek, így „rengeteg” ideje maradt. Eljárt a Magyar Házba, ahol csakhamar köré gyűltek a kint élő magyar fiatalok, öregek. Így került kapcsolatba a kinti cserkészettel. Édesapánk a háború kitöréséig cserkésztiszt volt, mi szinte az anyatejjel szívtuk magunkba a cserkésztörvényeket és -életszemléletet. Könnyű volt ráhangolódnia és bekapcsolódnia a kinti cserkészéletbe. Ubullal távolabbi helyekre is elvitte kirándulni a gyerekeket. Vicceivel, humorával a legfárasztóbb túrák nyűglődő tagjait is fel tudta vidítani. Gyakran megkérdezték tőle egy-egy parkolóban, amikor „kihámozta” magát a „keletnémet csodából”, hogy hogyan barkácsolta össze ezt a „hibridet”?
Ubul nehezen viselte a sok hegymászást, alkatrész-utánpótlásáról kint nem lehetett szó, így itthonról kellett utána küldeni a cserélendő alkatrészeket. Barátaink, rokonaink hivatalos és egyéni útjaikra néhány Wartburg-alkatrésszel távoztak, a vámosok elképedésére. Gyuri maga így nyilatkozott: ezzel az autóval elvégeztem a Műszaki Egyetemet is.
1975 végétől – hogy jogi helyzetét rendezze – menekültstátuszért folyamodott, hogy ne kelljen elhagynia az országot, amíg megnyílik Kanadában az akkor szerveződő magyar noviciátus. Ezt nagyon hamar meg is kapta.
Itthon is forogtak a „rendfenntartás” kerekei. Gyurit disszidálás miatt elég rendesen elítélték, de az ítéletet azóta sem kaptuk meg.
1976 júliusában teológiai tanulmányai végén „Családtervezési köztudat Magyarországon” című dolgozatával magisztrátusi fokozatot kapott. Ezzel nem fejeződtek be a tanulóévek, mert „jó pap holtig tanul – hát még én!” felkiáltással nekiveselkedett, hogy doktorátust szerezzen egyházszociológiából. Ezt ugyan teljesen fölöslegesnek ítélte, mert ő csak pasztorálni akart, de mivel a noviciátus még mindig nem készült el, hát tanulgatott, és két év múlva 1978 októberében doktorátust szerzett. Problémája a német írással volt csak, de Hanák Bea segítségével ezt is sikerült megoldania.
Bea segítségén kívül – aki a magyarul megfogalmazott, majd németre fordított disszertációt nyelvtanilag átfésülte – nagy hálával emlegette a mitterwaldi nővéreket, akik gondoskodtak róla, míg ő a kertben dolgozatát írta.
A diploma címe: Änderung des Kirchenbildes der Ungarischen Bischöfe nach dem II. Vatikanischen Konzil . Az anyaggyűjtéshez a Magyarországon kiadott püspökkari körlevelekre volt szüksége, 1945-től 1975-ig bezárólag. A körlevelek megszerzése – ha nehézségek árán is – még csak sikerült, de az oda-visszajuttatásuk megint igénybe vette a rokonságot, és szerencsére az óriási és segítőkész baráti kör minden találékonyságát és bátorságát. A disszertációt P. Morel professzornál írta. A megírásban nagy segítséget nyújtott későbbi elbírálója, P. Vass György, akivel az esedékes problémákat nem íróasztal mellett, hanem kirándulásokon beszélték meg. Így többek között Wolkslamban is, Gyuri kedvenc kirándulóhelyén többször jártak. Mindkettőjükben kellemes emlékeket hagytak ezek a kirándulások.
A munka melletti kikapcsolódást a cserkészekkel töltött idő jelentette. Tanított magyart Volksschuléban, elsősorban helyesírást, tehát itthonról számtalan Gőgös Gúnár Gedeon „vándorolt ki” az osztrák gyerekekhez.
A felnőtt korosztályt sem hanyagolta el: felolvasásokat tartott magyar írók és költők műveiből. Ebben az időben készült el saját gyűjteményével, az Isten-kereső lármával , amelyet ádventi előkészület céljából írt még (írónői) álnevén.
1977-ben az osztrák műszaki előírásoknak megfelelően Ubult le kellett vizsgáztatni, és helyi rendszámtáblával ellátni. Itthon csodaként emlegettük, hogy ez a manőver sikerült, és immár Tóbiásra változott nevével továbbra is betöltötte funkcióját. Gyuri távozásakor a helybéli cserkészek valahogyan végleg megszabadultak az elhagyott négy keréken gördülő csodálatos roncstól.
1978 őszéig – amikor a végre megnyíló kanadai noviciátus várta fivéremet – a tanulás és cserkészet mellett számos lelkigyakorlatot tartott különböző korosztálynak, fiataloknak, apácáknak stb. Sok mondása szállóigévé vált, elsősorban a fiatalok körében. A kiránduláson kimerült csapatot beletuszkolva Ubulba azzal biztatta: befűtünk hazaszeretettel, és hipp-hopp otthon termünk. Szállóige lett egy másik mondása is; ha kedves ismerőssel találkozott, széles mosollyal így köszöntötte: hát itt kellett találkoznunk?
Nagy tisztelője volt P. Rahnernek, akivel többször sikerült találkoznia és elbeszélgetnie. Utolsó útja is sírjához vezette.
Összegezve a három Innsbruckban eltöltött évet, ott-tartózkodása nem volt eredménytelen. Tanult, tanított, cserkészkedett, pasztorált, és megszerette csaknem mindenki, aki a környezetében megfordult: emberségességéért, páratlan humoráért, segítőkészségéért. Ebből adódott később, hogy halála után az innsbrucki cserkészcsapat hivatalosan fölvette a nevét, ezzel állítva munkásságának mementót.
1978 szeptemberében hagyta el Innsbruckot, hogy tizenöt éves papi múlttal, doktorátussal tarsolyában, végre megkezdhesse az utat vágyai teljesüléséhez, és beléphessen a noviciátusba a kanadai Torontóban, egy sok magyar által lakott másik kontinensen.
P. Nemesszeghy vezetésével négy, majd hat novícius kezdte meg az ismerkedést Jézus Társaságával. Közülük Gyuri volt az egyetlen pap. Novíciusmestere szerint gyakran hangoztatta, hogy ő már Magyarországon P. Kovács irányítása alatt nem két, de húsz év noviciátust letöltött, de ennek ellenére minden feladatot vidáman elvégzett. Nem eshetett nehezére a háztartási vagy ház körüli munka – itthon töltött éveiben bőven volt alkalma –, inkább a lelkipásztorság hiányozhatott neki.
Mint felszentelt pap noviciátusi éveiben részt vehetett a torontói jól működő magyar plébánia életében, taníthatott a „magyar iskolában”, foglalkozhatott a cserkészekkel, az öreg, sérült emberekkel, de nem olyan mértékben, ahogy azt ő szerette volna. Társaival elsajátította a rendi alkotmányt, Szent Ignác lelkigyakorlatos módszereit.
Ahhoz, hogy a Jézus Társaságba fel tudják venni, a noviciátus elvégzése után Gyurit a magyar esztergomi főegyházmegyének el kellett bocsátania. P. Ádám meg is kezdte a levelezést Lékai bíboros úrral emiatt, de ő a végleges válasz elől kitérve azt javasolta az atyának, hogy egyenesen Rómához forduljon kérésével. P. Ádám ezt meg is tette, így már formális akadálya nem volt a belépésnek.
1980 őszéig tartott a noviciátusi idő. Ezalatt ontotta cikkeit, riportjait, ifjúságnak szóló sorozatait A Szív újságnak, ahol olykor Rózsadombi, olykor Kozma néven publikált. Évi 8–10 munkája látott ez idő tájt napvilágot. Közülük figyelemre méltó az Amerika pápa szemmel, Akik hisznek a jövőben, Egy ismeretlen világ, Fiatalok és az Egyház stb.
Társaival, cserkészeivel jól szót értett. A humorát nem mindenki értékelte, vicceit nem mindenki értette. Nem értették például, miért nevezi magát árnyékszékelynek (már nem igazi székely, hisz nem ott született, mint nagyszülője). Vezéregyénisége hamar kiderült, becsülték munkabírásáért, lendületéért, egyenességéért, amit nagy tapintattal érvényesített.
Egyik nyáron helyettesítette egyik rendtársát Vancouverben. A város, de a kitűnően szervezett plébániai munka is lenyűgözte. Sok gyerekkel és családdal maradt innen is élete végéig jó kapcsolatban. A rá következő télen meghívták medvevadászatra is, de legnagyobb bánatára a mackó nem mutatkozott.
Nyaranta különböző cserkésztáborokban sokszor késő éjszaka is gépelte a másnapi programokat, hisz egy nap oly rövid.
Az Orono melletti Loyola-parkban táborozva ünnepelték Szent István jubileumi évét. Erre az alkalomra Gyuri írt és rendezett egy Szent Istvánról szóló misztériumjátékot. Óriási volt a sikere. A táborok újságát, a Híradót is ő szerkesztette. Zsebében a kis magnóval járta napközben a tábort, és a gyerekekkel rövid interjúkat rögtönzött. Ezeket aztán a gyerekek visszahallhatták az esti tábortűznél – ha kellett, kritikával is ellátva. Mivel a legkisebb gyereket is egyenrangú félként kezelte, sértődésről, megbántódásról szó sem lehetett. Amikor az ifjúság elpihent, következett a felnőttek szalonnasütős „kupaktanácsa”, amihez ő sok ötlettel és egy kis fáradtságűző „szíverősítővel” járult hozzá. Tanácsait nagy örömmel fogadták, és többnyire el is fogadták. Valódi motor volt. Húzott, mint a mozdony, és amint kiskorában szerette volna, sokak figyelmes „anyukája” is lehetett. Cserkészvezető társai szerették és becsülték. Sokszor érettségiztetett az akkoriban szokásos úgynevezett magyar érettségiken. Segített mindenben mindenkinek, ha kellett, persze súgott is.
A fiatalok mellett nagy szeretettel és empátiával fordult az öregek felé. Látta gyökértelen mivoltuk problémáit, honvágyukat, keserűségüket, magányukat. Klubfoglalkozásokat, felolvasói estet szervezett részükre; ezek műsorát maga állította össze, és sokszor maga is mondta el.
22 részes magnókazetta-sorozata a mai napig nemcsak Kanadában, de az USA-ban is vigasztalja az öregeket. (Itthon is használták egy időben, elsősorban vidéki öregotthonokban.)
1979 augusztusában meghalt P. Bieleck, A Szív szerkesztője. Halála előtt előkészített ugyan néhány számot, de utódjának, P. Chillának odaérkeztéig valakinek „vinnie kellett” a lapot. A rend, úgy látszik, felfigyelt Gyuri irodalmi érdeklődésére; így a választás rá esett. Neki való volt ez a feladat. Örömmel csinálta, és az olvasókat sem károsította a „beugrása”, mert P. Chilla nagy elismeréssel köszönte meg a decemberi Szívben Gyuri „beugrását”. Természetesen a négy számban ismét „elhelyezte” néhány cikkét.
Ezen az őszön a torontói Szent Erzsébet-plébánián tettek a végzett novíciusok egyszerű örökfogadalmat. Ez testvérem esetében az utolsó örökfogadalom is volt, mert az ünnepélyeset már nem érhette meg.
A fogadalomtétel után újabb tanulóévek következtek. Négy szemeszterből álló kommunikációs témájú posztgraduális egyetemi képzésben részesült Montrealban, a Concordia Egyetemen. Ilyen jellegű képzés ebben az időben az egész világon csak itt létezett. A hallgatóság ennek megfelelően heterogén volt: fajra, nemzetiségre, bőrszínre, tudásszintre egyaránt. A professzorok, arra számítva, hogy egyetemet végzett hallgatókról van szó, előadásaikon nagy aktivitást, kezdeményezőkészséget vártak volna el. A „bedobott” témákra „feedback” általában csak Gyuritól érkezett. Tanárai nagyon becsülték ezért.
Tanulmányi ideje alatt Montrealban a magyar plébánián segített sokat szabad idejében. Itt is a szokásos munkák várták: ifjúság, cserkészet, meg ami adódott. Közvetlensége, humora itt is sok barátot szerzett neki. Egy zenész-pedagógus házaspárral sok zenés-énekes gyerekfoglalkozást állított össze, melynek anyagát később a Rómában szerkesztett gyermek-hitoktatást szolgáló kazettagyűjteményében fel is használta.
1981-ben megszerezte a kanadai állampolgárságot, és jogosítványt is kapott. Kanadában nem fogadták el azt a hivatásos jogosítványt, mellyel testvérem rendelkezett, így újra le kellett tennie az autóvezetői vizsgákat. Amikor a gyakorlati vezetésre került sor, két perc vezetés után komoly ajánlatot kapott autoversenyzői státuszra. Köszönettel visszautasította.
1980–82 között többfelé tartott – az egyetemi elfoglaltsága mellett – lelkigyakorlatot, sokfelé hívták helyettesítésekre. Járt Svédországban is, amely éghajlata és a táj különlegessége miatt nagyon megtetszett neki.
1982 májusában a Concordia Egyetem diplomájával gyarapíthatta iskolai végzettségeinek diplomatárát. Tömegtájékoztatásból szerzett diplomája jogosította rádiós, tévés, könyvszerkesztői munkára, film- és színházi produkciók létrehozására.
P. Szabó Ferenc kérésére Gyurit Rómába disponálták a Vatikáni Rádió munkatársaként. Összepakolta néhány fontos könyvét, készülő kazettáit, és visszatért Európába. Többet nem járt az amerikai kontinensen, ahol rendtársainak nem túlzottan tetszett szakálla, kockás inge, farmernadrágja. A klíma tehette, hogy bár csak 43 éves volt, erőteljesen megőszült a 4 év alatt. Kedélye és optimizmusa miatt ősz haja ellenére fiatalosan hatott.
Nagy várakozással nézett római munkássága elé, hisz ezt tanulta két évig, és tanárai nagy elismeréssel nyilatkoztak rádiós és tévés műsorairól Kanadában.
1982 októberében borongós Rómába érkezett Gyuri. A gyönyörű piros kanadai juharlevelek itt bizony hiányoztak. Helyettük pálmák, sok rideg márvány pompa és latinos nyüzsgés fogadta a megérkezőt. Róma, az „örök város” nem túl kedvező benyomást tett a hideghez és puritán egyszerűséghez szokott, mínusz 30 fokban is sapka nélkül futkosó emberre.
A munka annál jobban tetszett. Tele volt ötlettel, melyeket munkája során meg szeretett volna valósítani.
A Vatikáni Rádió – a pápa szócsöve lévén a világ katolikusaihoz – elsősorban a pápával kapcsolatos információkat, híreket, beszédeinek kivonatos ismertetéseit, utazásait van hivatva tolmácsolni az éter hullámain a világgal. Az adásidő nem túl hosszú, de mivel még a pápával kapcsolatban sem történnek minden nap nagy horderejű események, megszokott dolog volt, hogy a fennmaradó időt könyvismertetéssel vagy más közérdeklődésre számot tartó információ közlésével töltsék ki a rádiósok. Ezeket az információkat itthon nagyon várták, mert a lelkiekben, vallásos kultúrában igen elmaradt, elsősorban értelmiségi hallgatóság informálódását segítették elő.
Gyurinak sok mondanivalója volt „hazafelé” is, mivel jól ismerte a nem túl régen elhagyott ország lelki igényét. Ezeket az „üresjárat”-időket használta fel a már elkészült sorozatai töredékes közlésére. Ettől természetesen a pápával kapcsolatos információk nem csökkentek. Mondanivalója elsősorban a magára maradt ifjúságnak szólt, de nem feledkezett meg a fíliák közt kóborló, lestrapált paptársairól sem. Nekik készítette a Vidám bűnbánat és a Jegyesoktatás sorozatot. Az alatt a két év alatt, míg Gyuri a rádiónál ténykedett, jelentősen nőtt a magyar adás hallgatottsága. Nem csoda, hiszen nemcsak mondanivalója volt jó, közérthető és biztató, de nagyon sokan ismerték személyesen is hallgatói közül, és sok szép együttes élmény jutott sokuknak eszébe őt hallva. Jómagam is sok levelet kaptam papoktól és laikusoktól egyaránt, ezekben arra kértek, hogy juttassam el hozzájuk a sorozatokat tartalmazó kazettákat.
Munkatársai vegyes érzelmekkel fogadták fivérem rádiós tevékenykedését. Volt, aki ellenezte, hogy ő mást is mond, mint a pápával kapcsolatos híreket. Voltak viszont, akiknek tetszett ez az új hang. A családos emberek jobban megértették, mint a papok és az apácák.
A rádiós elfoglaltsága mellett szakított időt a „félmagyar” gyerekek és családok megkeresésére, pasztorálására. A „Magyar asszonyok” délutánjaira is el-eljárogatott, valamint a cserkészek összejöveteleire, ahol újra csak humorral, derűvel színesítette a társaságot.
1983-ban Lékai bíboros „kislépések” politikájának következtében néhány idősebb jezsuita atya kijutott Rómába, továbbképző kurzusra. Így került Rómába P. Ruppert is, családunk egyik kedves régi ismerőse. Együtt zarándokoltak Izraelbe. Az út nagyon mély nyomokat hagyott fivéremben. Nagyböjti időszak lévén, keresztet cipelve járta a zarándokcsoport a keresztutat. Gyuri ugyancsak kivette részét a kereszt cipeléséből, mintha érezte volna, hogy jó lesz ebben egy kis gyakorlatot szerezni!
1984 tele új fordulatot hozott Gyuri életébe. Mint említettem, nem volt mindenben egy véleményen főnökével. A konfliktusok elkerülése érdekében saját kérésére elhagyta a rádiót, és az OMC meghívására Bécsbe költözött.
A két munkahely elfoglalása közti átmeneti időben történt vele a következő eset. A pápa valamelyik külföldi útjáról hazaérkezve, a Vatikáni Rádiótól Gyurival találkozott először. Ilyenkor a szokásos interjúkészítés következett volna, de mivel a pápa megismerte „magyartanárát”, kedvesen beszédbe elegyedett a riporterrel. Gyuri elmesélte, hogy épp helyet változtat, és kérte áldását újabb munkájához. Azonban a pápa inkább őt kérte, hogy áldja meg megérkezése alkalmából.
Római tartózkodásának, a sorozatai készítésén kívül, eredménye volt egy Úti Misekönyv összeállítása. Mivel maga is sokat utazott, tudta, milyen nagy hasznát vehetik paptársai utazásaik közben. A könyvet P. Szabó unszolására adta nyomdába. A Mária-dogmákról szóló sorozat Gyuri távozásakor félbeszakadt.
Sokan vagyunk, akik azóta sem értjük, miért Gyuri „dobta be a törülközőt” a sok békétlenkedés miatt – holott ő soha nem panaszkodott –, és hogyan engedhették rendi elöljárói, hogy a speciális tanulmányokkal képzett rádiós ember más munkát vállaljon. No majd „odaát” ez is ki fog derülni.
Amikor Gyuri 1984 márciusában elfoglalta szerkesztői helyét az OMC-nél, már meghalt Török Jenő atya, így a maga nemében jelentős biblikus szakember állt az intézmény élén. Nem tudom, milyen nyomdai, szerkesztői, tömegkommunikációs képesítéssel rendelkezett; de tény, hogy kevés új kiadvánnyal gyarapította a kiadott könyvek lajstromát testvérem odaérkezéséig. A kiadó könyvei elsősorban a hazai kiéhezett és lelkiekben fogékony értelmiség körében voltak kapósak. A Szent István Társulat profilja nem elégítette ki éhségüket.
Gyuri megérkezésével megindult a könyvek „lavinája”. Sok fordítói és kiadói munka következett. Bár a munkaszerződésben bizonytalan időre, de napi 8 órára szerződtették, a nap 24 órája sokszor „72-re tágult” egy-egy ünnep előtti hajrában. Ha kellett, fordított, szerkesztett, szedett és nyomtatott, csomagolt és szállított.
Isten a tudója, hol, mikor tanulta meg a könyvnyomtatás fortélyait. Az alatt a négy év alatt, amíg az OMC-nél dolgozott, 42 könyv szerkesztésében vett részt. Sok jó és közérthető, a II. vatikáni zsinat jegyében fogant könyv kiadásában működött közre. Pl. a családtervezéshez való segítség kézikönyvei, fiatalok megközelítéséhez segítséget nyújtó könyvei, betlehemes játékok, és még sok más tárgyú munka jelezte keze munkáját. Ebben az időben adták ki újra a zsolozsmáskönyvet, és sajtó alá rendezte a lelkipásztoroknak szánt, illetve a világi lelkipásztorkodást végzők segédkönyvét a Kézikönyv A B-t, a Zarándokkönyvet.
Máig nem értem, hogy lehetett egy embernek ennyi energiája. A kiadóban végzett munka mellett még „közhasznú” munkákat is elvállalt; misézett a Votivkirchében, esketett, Traiskirchenben pasztorált a magyar menekülttáborban, cserkészkedett, családokkal foglalkozott.
Az esketést nagyon komolyan vette, és a kapcsolata a párral egy életre szólt – legalábbis az ő élete végéig –, minden gondjukkal, kereszteléssel, biztatásigénnyel bátran fordulhattak hozzá a kis családok. Amikor már gyakrabban láthattuk Gyurit, láttuk azt is, mennyire kimerült, és próbáltunk egy kis nyaralást szervezni vele, de mivel az egyik „családjánál” probléma adódott, mi sem volt természetesebb számára, mint hogy oda siessen pihenés helyett.
1989 februárjában zarándokutat szervezett Izraelbe, elsősorban magyarországi papoknak, de más külföldön élő volt honfitársainak is. Magam is részt vettem ezen az úton, és Szakos püspök úr hálálkodó szavaihoz csatlakozhatom, aki nagy elismeréssel szólt a jól szervezett és összeállított úti programról. Abban az időben itthon nem lehetett izraeli vízumhoz jutni kinti rokonság nélkül, így Gyurinak egy napja ment rá, hogy ezeket a vízumokat az itthonról indulóknak megszerezze, de egy arcizma sem rándult az újabb terhelés rászakadásakor.
1988 júniusában, a 25 éves papi jubileumának megünneplésére jött 1975-ös távozása után először Magyarországra. Első miséjét annak idején a család és az ő számára nagyon kedves jezsuita páterek körében, Csobánka-Szentkúton tartotta, ezért itt volt az ezüstmiséje is, sok barát részvételével.
Megható volt, hogy tizenhárom évi távollét után is milyen sokan gyűltek össze testvérem köszöntésére: pap barátok, jezsuita atyák, ismerősök, volt hívei – népviseletben Nógrádból – Érsekvadkertből és Szentimrevárosból.
Mielőtt Budapestre érkezett, meglátogatta Pannonhalmán az öregeket, és az egyre több fejfával gyarapodó „rendi” temetőt, elhelyezve virágját Siska atya és P. Tüll sírján.
Az OMC-nél történt alkalmazásakor a munkaköri meghatározás mellett az is szerepelt, hogy rendi kötelezettségeinek gyakorlásában a munkáltató nem fogja gátolni. Így Gyuri a III. probáció elvégzésére, ami 88 júliusában vált esedékessé, Berlinbe ment fél évre egy karthauzi kolostorba. Ezalatt érdekes dolgok történtek Bécsben. Főnöke hirtelen rádöbbent, hogy a fivéremmel kötött munkaszerződés régen lejárt, hát itt az idő, hogy távollétében felmondjon neki. Rendi elöljárójával ezt írásban közölte. Úgy látszik, az érintettel személyesen nem tudta közölni.
A probáció végeztével érte Gyurit a felmondás híre: nagyon megdöbbent! Szokásos humora, Istenbe vetett hite és indifferenciakészsége ezen a problémán is átsegítette. Ott állt állástalan, örökfogadalom előtt álló jezsuitaként, és épp azon töprengett, mihez is kezdjen, amikor több állásajánlatot kapott egyszerre, Németországból.
Leginkább a müncheni Magyar Katolikus Misszióban betöltendő ifjúsági lelkészi állás tetszett neki, melyre Cserháti atya, az ottani plébános hívta. Cserkészmunka volt kilátásban, magyarok közt: tehát újabb állomás és ország következett.
Utolsó pasztorációs helyét 1989 májusában foglalta el, ennek halála vetett véget 1990 decemberében.
Munkája a hittancsoportok vezetése mellett a cserkészfoglalkozásokra is kiterjedt. Ezenkívül foglalkozott a „Komámasszonyokkal”, az idősekkel és általában minden problémás korcsoporttal. Egy hajdani évfolyamtársam édesapja keresett fel ebben az időben a munkahelyemen, hogy elismeréssel szóljon fivérem kedves segítőkészségéről. Fiataljai is nagyon kedvelték a „Kozmát”. Lelkigyakorlatait minden korosztály szívesen hallgatta. A plébániai Értesítő szerkesztése is csakhamar ráhárult.
Másodszor 1989 őszén látogatott haza. Ekkor már feltűnt, milyen rosszul néz ki. Kérdéseinkre, hogy mi baja van, csak annyit mondott, hogy ugyan fáradt, de „csalánba nem üt a ménkő”, ne aggódjunk.
1990 februárjában jött haza utoljára a családhoz. Ekkor szinte búcsúzkodott életének magyarországi színtereitől. Elment Esztergomba, megnézte az akkor már nagyjából üres, volt püspöki palotát, ellátogatott volt nógrádi állomáshelyeire és a szentimrevárosi híveihez. Utóbbiak látogatása alkalmával a Ménesi úton feltörték kocsiját, és mivel itthon nem kapott megfelelő ablaküveget, jó huzatos útja lehetett, legalábbis Bécsig.
Február végén missziós útra indult a Székelyföldre egy rendtársával együtt. A misszió igen eredményes volt. Sajnos, azon a vidéken éppen influenzajárvány dúlt, Gyuri leromlott szervezete semmi ellenállást nem tudott kifejteni, és így magas lázzal érkezett vissza Münchenbe. Állapota egyre rosszabb lett, és csaknem egy hónap elteltével rendtársai is észrevették, hogy itt valami komolyabb baj van. Orvoshoz zavarták, ahol valamiféle kezelésben részesítették. Amikor aggódó telefonjainkkal zaklattuk, alig bírt beszélni. Amikor hazai gyógyszereket kínáltunk neki, szokott stílusában csak ennyit mondott: nyugi, nyugi – nekünk mindenünk van, csak eszünk nincs. Hát az valóban nem sok lehetett, mert a kontrollon felállított orvosi diagnózis már elég ijesztő kórképet mutatott. Június végén annyira talpra állt, hogy valahogy saját elhatározásából – ki tudja miért – az innsbrucki klinikára ment a javasolt szívkatéterezésre.
Itt az eredmény ismeretében mielőbbi szívbillentyűcserét javasoltak Gyurinak. Igen ám, de főnöke tanulmányi szabadságot kért és kapott a müncheni érsekségtől, no meg jött a nyári, várva várt cserkésztábor. A betegágynál vonzóbb volt a sátor, így hát visszaballagott Münchenbe helytállni.
Honnan vette az erőt a helytálláshoz, nem tudom. Tény, hogy egy magyar tévé által ekkor készített videokazettán a hangját hallani lehet, de úgy szól, mintha már a túlvilágról hallatszana. Isten segítségével november közepéig eltartott a helytállás. Ekkor orvosi felszólításra újból Innsbruckba ment, ahol kitűzték a műtét dátumát (december 5.).
Gyuri el is vonult műtétre, de jött az innsbrucki orvosok réme, a főn, és az operációt elhalasztották. Maga vezette az autót, amivel visszament Münchenbe, ahol megírta végrendeletét és gyászjelentését. Nagy tréfamester volt életében, de halálosan komolyan adta kezünkbe ezeket a papírokat, amikor mi is megérkeztünk, hogy már vélhetően a műtét utáni állapotáról meggyőződjünk, és a rehabilitációt az orvossal megbeszéljük.
Így adódott, hogy a már nagyon gyenge lábon álló fivéremet mi vittük utolsó útjára a klinikára vissza, számítógéppel és sok jegyzettel felszerelve. Nehezen tudtuk rávenni, hogy a gépet hagyja a rendházban; majd ha jobban lesz, utána viszi valaki, hogy dolgozhasson. A karácsonyi Értesítőt még a műtét előtt betegágyán összeállította, és Vándorúton című összeállítását is nagy vonalakban elkészítette.
1990. december 12-én operálták meg. Ellentétesek a hírek további sorsáról. Van, aki azt mondta, hogy műtét után még magához tért; de valószínűbb, hogy azoknak van igazuk, akik úgy tudják, hogy ekkor már csak a gépek működtették szerveit. Tény, hogy két nap után lekapcsolták a gépekről, és holtnak nyilvánították.
Végakaratának megfelelően Innsbruckban – nyugati életének első színterén – fagyos hidegben, de ragyogó napsütésben temettette el a rend saját templomának kriptájában, az oly nagy nagyra becsült P. Rahner sírjának közelében.
Utolsó útjára sokan elkísérték december 18-án: a helybeli rendtársakon, innsbrucki hívein és cserkészein kívül a család. Az innsbrucki cserkészek magyar zászlót borítottak koporsójára, melyet vele együtt falaztak be végül.
Mi egy ember élete? Élt 1939. október 27-től 1990. december 14-ig. Ő is elmondhatta volna Szent Pállal: „a jó harcot megharcoltam …“, de az ő mottója a Fil 1,21–26 volt. Hogy halála mit jelentett a rendnek, nem tudom. Tény, hogy itthon a rendszerváltás után újra megindult jezsuita rendnek még sokáig meg kell birkóznia a húzóképes középkorúak hiányával – amit ő is képviselt volna, ha a műtét után életben maradva itthon munkába állhatott volna.
Álljon itt végezetül Gyuri egyik utoljára írt imája, amely oly jól tükrözi az életét irányító Istenhez való viszonyát, a cserkészetet, mint az egyik Istenhez vezető út kedves bemutatását.
(Igazán) Öregcserkész imája?
Ha az elmúlt év(tized)ekre gondolok, Uram, látom, milyen igazi cserkész vagy. Akármerre bolyongtam az élet rengetegében, Te mindig rátaláltál nyomaimra; és a legmeglepőbb pillanatokban egyszer csak ott álltam előtted.
Nem mondom, hogy kellemes volt mindegyik találkozásunk. Ha görbe utakon botladoztam, szégyen borította arcomat, amikor egy kanyarban szembetaláltam magam Veled. Te tudod, mennyire bántott, hogy lemaradtam attól a nagyszerű elképzeléstől, amit Te álmodtál meg rólam. Ne haragudj! Máskor meg elviselhetetlenül keménynek tetszett, amikor beleütköztem figyelmeztető üzenetedbe. Néha azt hittem túlzol…
De azért én is elmondhatom a költővel: sokszor „csendesen és váratlanul átölelt az Isten”. Erre is emlékszem, nem akarok hálátlan lenni. Csak azokat a pillanatokat sajnálom, amelyekben egyedül találtál. Amikor nyomaim nem vezettek senkihez, csak önmagamhoz. Kérlek, tedd rá ezekre az útjeleimre a „rossz út” jelzést. Kíméljünk meg másokat a zsákutcától.
Segíts, hogy mindazok, akik arcom barázdáira vésett rovásírásodat megfejtik, mosolygó üzenetedet olvassák: „Van értelme a munkának, küzdelemnek, mert van, aki számontartja minden hajunk szálát. Jó kezekben vagyunk!”
Alapítónk, „Bi-Pi” [Sir Baden Powell] azt mondta: szebb világot hagyjunk magunk után, mint amilyet örököltünk. Köszönöm, hogy félbehagytad ezt a világot; így valahányszor hiányosságaiba botlunk, meghívót kapunk tőled: partnereid lehetünk!
Uram, ha vég nélküli jövőmre gondolok, amelyre a meghívót már a bölcsőmbe letetted, bízom abban, hogy nemcsak Te találsz rám a szeretet botladozó nyomain, amelyeket hátrahagyok, hanem hogy én sem tévedek el ezen a zavaros akadályversenyen, amelyben élünk. Addig is, kérlek, „légy résen”, és felelj morzejeleimre, amelyeket szaggatott imáim, alkalmi jótetteim Feléd röpítenek.
1997. október 27.