Karol Wojtyla bíboros, krakkói érsek, a Szentatya, VI. Pál pápa felkérésére az
ige szolgálatára vállalkozott a Vatikánban, Krisztus helytartója, és
legszorosabb munkatársai számára. 1977 év tavaszán Ő vezette a Vatikán szokásos
nagyböjti lelkigyakorlatát.
A Szentlélek megvilágosító kegyelmében bízva fogadta el ezt a megtisztelő
megbízást. Hogy ennek megfelelhessen, hitére, állhatatos imájára és gazdag
lelkipásztori tapasztalataira támaszkodott. Így fogott rábízott feladatához, a
bátor keresztény hitével, azon nép egyszerű fiaként, amely csak Istennek,
Krisztus Egyházának és Anyjának szokott „igen”-t mondani.
Ez a rendíthetetlen „igen” a vatikáni konferencia beszédek alapvonása. A
Bíborosérsek ezt az „igen”-t Szent Szaniszló vértanú püspök oltára mellől hozta,
akinek ereklyéit a Wawel történelmi székesegyháza őrzi. A Bíboros az Örömhírt
ferences alázattal és mélységes szeretettel hirdette. Beható tanulmányai,
elmélkedései és imádsága által elmélyült, élő hitéből — távol minden
dialektikától — apostoli buzgóság sugárzott, amire ma nagyobb szükség van, mint
valaha, hogy „megújuljon a föld színe.”
Nyíltan megvallani, hogy egyedül „Krisztus lesz soknak romlására és
feltámadására” (Lk 2,34), és a legteljesebb bizalommal ragaszkodni hozzá —
annyi, mint kaput tárni e mgújulás számára.
Íme a feladat, amire Wojtyla biboros vállalkozott előadásaiban, amelyeket a
Mechtildis-kápolnában tartott a Szentatya jelenlétében. Szeme előtt az a „jel”
lebegett, amelynek ellentmond a világ. De ő nyugodtan néz a szemébe ennek az
ellentmondásnak, amely a világ részéről irányul Krisztus felé, mert tudja, hogy
„másban nincs üdvösségünk.” Az emberiség családja eltávolodhat ugyan
Krisztustól, de ha belefáradva ráébred, hogy zsákutcába jutott, megújult
reménységgel fog visszatérni Hozzá.
A jel, amelyet az agg Simeon megpillantott, az Istenanya „méhének áldott
gyümölcse,” az Anyáé, aki úgy mutatkozott, mint „nagy jel az égen” (Jel 12,1),
mint a „napba öltözött asszony.” A világ küzd a Fiú és az Anya ellen. Ő azonban
szüntelenül jelen van Krisztusnak és az Egyháznak misztériumában. Ennek a
reménységnek adott erőteljesen hangot Krakkó püspöke e lelkigyakorlatok
folyamán. (Stefan Wyszynski bíboros előszavából)
A lelkigyakorlat részei:
1. Bevezető elmélkedés
2. Végtelen fölségű Isten
3. A szövetség Istene
4. A tagadás útja
5. Elmélkedés az örvendetes titokról
6. Isten „nem tagadhatja meg önmagát”
7. Aki maga az ajándék és minden ajándék kútfeje
8. A Megváltás ára
9. Elmélkedés a fájdalmas titokról
10. „Tudom, hogy Megváltóm él”
11. Veletek van a Vőlegény
12. Krisztus „nyilvánítja ki igazában az embert önmagának”
13. Elmélkedés a dicsőséges titokról
14. Az ember misztériuma: az igazság
15. Az ember misztériuma: a papság
16. Az ember misztériuma: a lelkiismeret
17. Krisztus imája a Getszemáni kertben
18. A halál misztériuma
19. A tisztulás útja
20. Isten dicsősége az élő ember
21. A keresztút
22. Befejezés