A könyv Páli Szent Vincéről, a segítő szeretet nagy mesteréről szól, aki
önmagáról úgy nyilatkozott, hogy „egy ilyen nyomorult emberről nem
érdemes egy szót sem ejteni”. Tettei oly tanúságot tesznek, hogy
egyenként is alkalmasak volnának neve halhatatlanságának megalapozására.
Mert Szent Vince szentek lelki vezetője, szegények, betegek, foglyok,
rabszolgák, öregek, koldusok, árvák, elmebetegek atyja, társulatok,
szerzetesrendek, szemináriumok alapítója, misszionárius, a francia papság
megújítója, a prédikáció mestere; a háború, a nyomorúság és az éhség
leküzdője volt; s szinte litániaszerűen lehet sorolni, mi mindenben volt
Isten dicsőségére és felebarátai üdvösségére.
Szegényparaszti környezetből indult el Páli Vince. Maradt volna is
menthetetlenül gascogne-i disznópásztor, ha nem feszül lelkében
fékezhetetlen energia és becsvágyó törekvés, hogy kitörjön abból az
agrárproletár világból, amelyet szégyellt és megvetett.
Nyilván születésétől a kegyelem más élethivatásra szólította, ami azonban
csak később jelentkezett nála. Viszont ebből a magasabbrendű
kiválasztottságból a fiatalember kezdetben semmit sem mutatott. Az
egyházi pályát azért választja, hogy a negyedik társadalmi rend sorából
rögtön a tekintéllyel és zsíros jövedelemmel kecsegtető papság sorába
emelkedjék.
A szerző nem az az ember, aki elkendőzni kívánja Vince gyöngeségeit vagy
a 17. századi Franciaország úri osztályának súlyos bűneit, sőt érezhetően
otthonosan mozog a társadalom élesnyelvű kritikusának szerepében, és a
feladat egyenesen kedvére való. Nem hallgatja el viszont az akkori
francia kereszténységben megindult nagy lelki megújulást sem, amelyből
kinőtt Páli Szent Vince világraszóló életműve.
A karrierista fiatal pap fájdalmas próbatételei, közte rabszolgaságban
eltöltött tuniszi évei, drámai elevenséggel peregnek a könyv lapjain.
Mintegy vele együtt fejlődünk, mígnem proletár öntudata mély hittel
párosul és fölfedezi önmagában „a hivatás mély isteni szellemét, amellyel
Isten egykor a szegény halászemberek, kézművesek és az akkori idők
szegényeit kegyesen megajándékozta.”
Érdekfeszítő regényként olvassuk a szent ember életrajzát, mert tudni
akarjuk, mivé fejlődik. Megragad mindenkit az igaz szívvel választott
vallásos élet képe: a magát kereső önzés páncélja lehullik Vince
lelkéről, és fölismeri elhivatottságát. A legelhagyatottabbak jótevőjévé
lesz, aki megtölti a korgó gyomrokat és táplálja az éhező lelkeket.
Otthonosan és természetes egyszerűséggel mozog rabok és koldusok között
éppenúgy, mint a gazdagok fényes palotáiban és az előkelő úri hölgyek
szalonjaiban, hogy közülük nyerjen apostolokat a betegek gondozására és a
szeretetszolgálatra. A könyv meggyőz bennünket, hogy minden korban
keresztény feladat marad, amit századunk szociális apostola, Dom Helder
Camara érsek így fogalmazott meg: „A szegényeket az anyagi és lelki
szegénységtől, a gazdagokat az önzéstől kell megszabadítani.”